Blog | Vág Bernadett Blogja

Vág Bernadett Blogja

Ez lesz az én blogom. Azt mondták, azért kell a blog, hogy lehessen érintkezni velem, véleményt cserélni, hozzászólni (vagyis hozzám szólni), kérdezni és válaszolni, beszámolni, csevegni. Igen, de mit írjak a blogba, kérdeztem. Azt mondták, voltaképpen mindegy, az a lényeg, hogy gondolatot ébresszek, vagyis hogy a blogomra látogatóknak kedve szottyanjon válaszolni nekem. Jó, jó, de mit, mit. Írj magadról, mondták. Oké.

2007-01-15

Január

Január elején én sosem fogadkozom, csak január végén. Január elején inkább kényeztetem magam, hogy ne legyek már annyira szomorú. Azért vagyok január elején annyira szomorú, mert január végén megint egy évvel öregebb leszek. Na, nem a ráncok miatt. A számvetés miatt. A lakótársam, bizonyos másik Bernadett január 29-én majd szúrón rám néz, és a mutatóujját hívogatólag görbítgetve maga mellé parancsol. Beszélnem kell veled, mint Bernadett a Bernadettel, mondja. Próbálok úgy ülni, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Feszengek. Ő hallgat. Nos, kérdezi egy idő után, pedig sokkal türelmesebb, mint én. Én vagyok a kapkodós, a hebehurgya, aki mindenbe belekezd, aztán feladja az első nehézség láttán, és nem ő. Nos? Nos, nos, motyogom, és azon bosszankodom, hogy nincs a szánkban rágógumi, mert akkor most hatalmas lufit fújnék belőle, és szétcsapnám az arcunkon, hogy lássa, egyáltalán nem ijedtem meg. Milyen alapon leckéztet engem. Hm, hm, mondja. Hm, hm. Nevetséges. Azt gondolja, hogy ezzel a teátrális hümmögéssel hatást gyakorolhat rám. Én is tudok hümmögni, na és. Hümmögni könnyű. Emlékszel-e arra, hogy tavaly ugyanitt ültünk, épp ezen a padon, kérdezi, és összevonja a szemöldökünket. (Nem kéne pedig, mert ráncosít. Ez az én homlokom is.) Nyilván emlékszem, ezt ő is tudja, csak azért kérdezi, hogy fokozza a szorongást, a bűntudatot, és hogy még nagyobb durranás legyen a végén az ejnye-bejnye. Ez is a terror része. Emlékszel az ígéreteidre? Miket ígértél, halljam? A francba. Végtére is igaza van. Tényleg fűt-fát megígértem, és ami a legszomorúbb, hogy komolyan is gondoltam. Hogy másként szeretnék élni. Hogy rendszert építek és kötelezem magam, hogy betartom az általam hozott szabályokat. Mik is voltak ezek a szabályok? Rendszeres sport, rendszeres írás, rendszeres diéta, rendszeres kulturális program, rendszeres takarítás, vasalás. Nem értem rá, mondom nagyon halkan, remélvén, hogy nem hallja meg. Cöcö, feleli. Irtó idegesítő ez a ciccegés. Ciccegni én is tudok. Ciccegni könnyű. Tényleg nem értem rá, hát nem látod? Sokkal fontosabb dolgom volt. Mi lehet fontosabb, mint a rendszer, kérdezi és vonogatja a vállát. Undorítóan cinikus. Utaztam, mondom. Szanaszét Európában és önmagamban. Itt benn. Meg kellett ismernem a dolgokat. Más színű fényeket, sok száz éves macskaköveket, halászhajók szagát, halászhajón a rühös macska kurrogását. Sirályokat hallottam nevetni. Láttam egy szentet is. Jártam Szent Bernadettnél, láttam őt az üvegkoporsóban. Olyan, mintha aludna, pedig több mint száz éve halott. Rengeteget tudnék mesélni arról, hogy mi mindent láttam, mi mindent tanultam, mi mindent értettem meg. És én hol voltam eközben, kérdezi másik Bernadett. Kis sértettség érződik a hangján. Mit tudom én. Talán valami táblázatot készítettél, időbeosztást számítottál és pattogtattad az ostorodat. Meséld el, könyörög. Mesélj el mindent. Hát jó, mondom. Van rá egy újabb évem. Felcsillan a szeme. Várj csak, mondja. Megtervezhetnénk, hogy például írsz egy regényt Szent Bernadettről, erre kapsz három hónapot, aztán áprilisban jöhetnek a novellák a halászhajókról, májusban a macskaköves elbeszélések néhány rühös macskás kiugrással, aztán... És csak sorolja, sorolja, és jegyzetel, és tervez, és táblázatba teszi, és kitűzi a falra, jó, hogy nem a homlokunkra.

Hozzászólások (1)

2006-11-30

Én, Vág Bernadett, aki vagyok, jelen pillanatban blogot próbálok írni, nem ám akármilyet, hanem olyat, ami gondolatot ébreszt. Tépelődöm, mert nem egyszerű dolog gondolatot ébreszteni, olyat csak a nagyok tudnak. Szóval írom a blogot, a blog az internetes okosok szerint internetes napló, egy szép, új műfaj. A blogíráshoz (nekem) nem kell más, mint 1 db laptop, 1 db kávé kihűlve, cukor nélkül, 1 doboz lájtos cigi, 1 db öngyújtó, 1 db hamutartó, 1 db égő gyertya, és minimum 1 db gondolat. A gyertya azért kell, mert elkergeti a rossz szellemeket, és idevonzza a jó szellemeket, és hangulatos, és arról is rá tudok gyújtani, ha bekrepál az öngyújtó. A gondolat meg azért kell, hátha. (Kérem a kedves olvasót, hogy ha a kávé, cigi, laptop, gondolat illetve a gyertya, avagy szellemek témakörben gondolatot ébresztettem volna, ossza meg velem.) Aztán, ha tágabban veszem, nemcsak blogot írok éppen, hanem ezzel egy időben plüsst mosok. Jut eszembe, kedves anyuka-társak, a plüssöket ötévente ildomos összegyűjteni az ágy alól, a konyhapultról, a könyvespolcról, a mélyhűtőből (plüssjegesmacik), az iskolatáskából, a bugyis fiókból, és alaposan betenni őket a mosógépbe. (Kérem a kedves olvasót, ha netán a plüssmosás vagy a mélyhűtő témakörében gondolatot ébresztettem, ossza meg velem.) És miközben blogot írok, és próbálok ellazulni, nem megy mégse, mert folyton csak feszélyezve érzem magam, mert nem elég, hogy zúg a mosógép, valaki figyel. Aki figyel, az egy kábé másfél kilós karaj a frigóból, hogy mikor főzöm már meg ebédre, mert mégiscsak vasárnap van, 11 óra 28 perc, és ha villámgyorsan nem kezdek ebédet főzni, éhen hal a család, és rossz anya és feleség leszek, és ez a bűntudat rág engemet, ez a szörnyű, gyomorszorító és gyomorkorgató bűntudat. (Kérem a kedves olvasót, ha család, gyomor, vasárnapi ebéd és/vagy bűntudat témakörben gondolatot ébresztettem, ossza meg velem.) Egyébként fogalmam sincs, hogy kell a karajt megcsinálni, mert a családi megrendelés szerint egyben kell megsütnöm, közepén egy pajzánul kifityegő parasztkolbásszal, és egyelőre elképzelni sem tudom, miként nem fog taplóvá száradni a tepsiben a hús, ha előzőleg nem fedem be füstölt szalonnával. Füstölt szalonna márpedig nincs itthon, és ez újabb bűntudatot gerjeszt szerelmes szívemben, merthogy a Jangom a füstölt szalonnát kultiválja igazán, még a karajnál is jobban, bár ő is enyhe bűntudattal, mert hogy hizlal. (Kérem a kedves olvasót, ha a szerelmes szív, a Jang, a pajzánul fityegő kolbász, avagy a tepsi gondolatot ébresztett önben, haladéktalanul ossza meg velem.) Blogolhatnék arról is, milyen érzés blogolni, vagy egyáltalán írni, de attól tartok, elfogult vagyok, mert az írás nekem szentség, vajúdás, kín és gyönyörűség, és ha ennyi ember előtt ily módon felmagasztalnám, még az a vád érne, hogy játszom az eszem, miközben mások tök simán írnak tucatszám sikerkönyveket ex-szeretőkről, börtönévekről, kedvenc kutyákról vagy akármiről, (nemhogy blogot). (Kérem a kedves olvasót, ha az ex-szerető, a kedvenc kutya, illetve az akármi gondolatot ébresztett önben, haladéktalanul ossza meg velem.) Írni egyébként nem egyszerű, még blogot se, mert ahogy az ember hátradől szemét lehunyva, és várja a gondolatot, és lőn, és feldobja, becsomagolja, szavasítja, és már emeli is a kezét, hogy a gépbe beverje, gyorsan, gyorsan, hogy el ne szálljon, megcsörren a telefon, és az ember édesapja vagy édesanyja szól bele édesen csacsogva, hogy semmi, semmi, csak úgy, meg mizujs. Amint az elébb is. (Kérem a kedves olvasót, hogy ha az édesapa, édesanya, a semmi, a csacsogva vagy a mizujs témakörben gondolatai ébredtek, ne fojtsa magába.) Azonkívül kérem a kedves olvasót, hogy semmilyen más gondolatot se fojtson magába, mert én, sok blogíróval ellentétben valóban, tényleg szeretnék blogolni, vagyis eszmét cserélni, beszélgetni, csevegni, és eme szent helyen megígérem, hogy nagyon gyakran fellátogatok majd erre az oldalra, hogy gondolataikat megismerjem, azok nyomán született gondolataimat önökkel megosszam, vagyis hogy egy kicsit együtt legyünk. Szeretettel: Vág Bernadett

Hozzászólások (17)