Világosan emlékszem a legendás napra. Április 12-e, szerda. A kölyökarcú Jurij Gagarin felöltötte a mesés szkafandert és Bajkonurban beszállt az űrhajóba. Délben világgá röppent a hír, a körúton rikkancsok árulták az Esti Hírlap különkiadását: „Az emberiség történetének nagy pillanata: szovjet ember a világűrben!”, harsogta a címlap. Barátaim a Rakétában ünnepelték az eseményt. Mi Icával srévizavi a Mosoly eszpresszóban, amelynek helyén ma – úristen, hová süllyedtünk! – peep show hivalkodik. Ica málnaszörpöt kért, én felnőttesen kávét rendeltem, igaz, szimplát. Koccintottunk az űrhajósra, majd szerelmünk furcsa természetét elemeztük, nevezetesen, hogy véletlenül vagy szükségszerűen hozott-e bennünket össze a sors. Én alig palástolt izgalommal, bár merőben elvi szinten azt a kérdést kezdtem feszegetni, mikor, a megismerkedéstől számított hányadik napon vagy hónapban időszerű az első csók, amely ellentétben a puszival nem cuppan, hanem afféle pozitív pofonként elcsattan. Úgy véltem, ehhez kivételes, kozmikus pillanat kell, például olyan, mint amit Gagarin ma reggel élt át. Igen, a szerelemben két száj találkozik csillagbéli tájon, hosszú percekig összeforr, mintegy az érzés örökkévalóságát jelképezendő. Tekintettel a nagy napra, el tudtam volna képzelni, hogy ez a beszélgetés valami hasonló, akár pillanatnyi, önkéntelen összeborulásba torkollik. Ica megérezte hirtelen támadt vágyamat, szomorú szemmel nézett rám. – Én is akarom, Robi, hidd el – búgta bársonyos alt hangján –, de nekünk, lányoknak ez nehezebb. Figyuzz! – emelte fel mutatóujját –, még személyim sincs. – Felrémlett előttem a „Tizenhat éven felülieknek!” szövegű tilalomfa, elfogott az indulat: – Ez nem mozi, Ica! Ez az élet. És én nem vagyok jegyszedő. – Lehetett valami gonoszság a tekintetemben, mert Ica szeme tágra nyílt a rémülettől, hangjából pedig könyörgést hallottam ki: – Légy türelmes, kedves. Mindennek eljön az ideje. Engedd meg, hogy akkor történjen a dolog, amikor én mondom, hogy „most”. – Bármikor! – biztattam csalódottságomat leplezve. Erre ő kerekedett felül. – Éjjel és nappal? Minden körülménytől függetlenül? – kérdezte örömittas, kihívó mosollyal. – Bármikor! Éjjel és nappal, minden körülménytől függetlenül! – vágtam rá, mintha esküt tennék. És attól kezdve a boldogító „most”-ra vártam. Egyelőre maradt a közös séta, moziban a kézfogás – ezt szerzett jogomnak tekintettem – és a búcsúpuszi, amikor hazakísértem. Nyári estéken a házuk kapujában néha örömteli meglepetéssel szolgált: – Várj, felszaladok, lehozom a Pajtit. – És akkor a bozontos, fekete pulikutya sétáltatása örvén kaptunk még egy szabad félórát a parkban vagy a Duna-parton. Ica olyannyira komolyan vette szerelmünket, hogy a nyári szünidő után családjának is be szándékozott mutatni. Sokat mesélt nekik rólam, mint az iskolai élet egyik legaktívabb szereplőjéről és majdani művészettörténészről, úgyhogy a Fenyvesi famíliának alig lehetett kétsége afelől: személyemben lányuk első udvarlóját tisztelhetik. Különösen a bálványozott apa érdeklődött irántam, de az október első vasárnapjára időzített vendéglátáson még négy vagy öt további kíváncsiskodóval számolhattam: Ica mamájával, két húgával, a tizenkét éves Marcsival, a nyolcéves Katicával, az anyai nagymamával és végül, bár Ica ezt valószínűtlennek tartotta, esetleg Fenyvesi doktor első házasságából származó, huszonnyolc éves lányával, Évával is – valóságos tömeggyűlés. Hallatlan izgalomban készültem erre az ebédmeghívásra, amely mint olyan, első volt az életemben. Szépirodalmi olvasmányaimból kínos, zavarba ejtő fogalmak ködlöttek fel riadt tudatomban: „háztűznéző”, „leánykérés”, sőt „kézfogó”, ám mindenképpen úgy éreztem magam, mint aki szorongató vizsgahelyzet előtt áll, mint aki a Színművészeti felvételijére indul, és rögtönzött jelenetet kell majd eljátszania. Izgatottságom Nagymamára is átterjedt. Amikor meghallotta a lakcímet – Újpesti rakpart 10. –, azonnal rájött, hogy valamelyik roppant előkelő – ő behóvednek nevezte – újlipótvárosi lakásba invitáltak, amelynek széles ablakai a Margitszigetre néznek, a fürdőszobában a melegvíz az ottani hőforrásokból jön. – Umberufen! – kiáltottfel. – Jómódú emberek lehetnek! Szerelmem tárgyáról annyit árultam el neki, hogy Ica KISZ-titkár, Shakespeare-rajongó, továbbá szenvedélyes keresztrejtvényfejtő, ő azonban megsejtette, hogy ez a kislány fontosabb lehet mindazoknál, akiknek nevét az iskoláról szóló beszámolóimban futólag hallotta és azonnal el is felejtette. Csodálatra méltó tapintatával nem kérdezett rá, de mégis Ica járhatott a fejében, amikor tavasszal kampányszerűen kezdett ösztökélni, hogy több gondot fordítsak a külsőmre, mint eddig. Némelyik figyelmeztetése szinte maximának hatott: – A jó megjelenés, édesapám, fél siker – hallom ma is a hangját, vagy: „Nem lehet nyakkendő nélkül járni” – visszhangzik bennem. Az elméletet részletes gyakorlati utasítások követték. Szépérzékét főleg a hajviseletem bántotta: – Ilyen frizurával senki sem jár, nézz körül. Először is, mosd sűrűbben, meg aztán minek hagyod, hogy a szemedbe lógjon az a borzas hajtincs. A legbüszkébb kiskorodban is a tiszta, szép, magas homlokodra voltam, minek azt eltakarni? – Máskor meg: – Na azután a fogad, arra nagyon vigyázz, mondhatom neked, hogy nem kellemes protézissal rágni, most van elég időd, tessék rendbe hozni őket. – És elrettentésképpen az éjjeli szekrényén tartott vizespohárra mutatott, amelyben éjszaka alsó és felső műfogsorát áztatta. Én ezeket a követelményeket – a tükörfényes cipő, a vasalt élű nadrág és a gondosan lekefélt zakó is közéjük tartozott – lenézően a kispolgári formaságok közé soroltam. Fenntartásaimat Nagymamával szemben is igyekeztem érvényesíteni. – Ez ízlés dolga – vetettem oda néha foghegyről, vagy, olykor nyersebben: – Bízd rám. – A vasárnapi alkalom azonban jobb belátásra bírt. Tudtam, hogy ott nekem most a lehető legkedvezőbb színben kell mutatkoznom. Nagymama pénteken külön fehérítős oldatban kimosta, majd a fregolira akasztotta aranyszínű mandzsettagombos nyugatnémet ingemet, kikészítette a hozzá való fehérpettyes, kék nyakkendőt. Az átmeneti kabátnak használt lemberdzseket nemrég hozatta haza a Patyolatból, személyesen felügyelte, hogy jól pucolom-e szezonvégi kiárusításon beszerzett cipőmet. Negyed tizenkettőkor, miközben én a szintén Vesztfáliából származó Rotbart pengével simára borotváltam az arcomat, kis bukszájából előhalászott öt forintot. – Vegyél a Virágértnél pár szál virágot zölddel a kislány mamájának, cellofánba csomagoltasd – mondta. Az ajtóban nyomatékosan hozzátette: – Aztán szépen egyél. Három szál szegfűvel a kezemben negyedóráig jártam fel s alá a ház előtt, hogy pontban tizenkét órakor csöngessek be a második emelet kettes számú lakásba, elvégre, tanította Nagymama, „a pontosság a királyok udvariassága”. Még nem is értem az ajtó elé, amikor meghallottam a vidám kutyaugatást: a Pajti szagolta ki bennem régi cimboráját. És amikor Ica nagyanyja – kontyos, ősz hajú, szikár öregasszony – ajtót nyitott, a puli szinte nyakamba ugrott. A lakás valóban „behóved” volt. A hatalmas ebédlőből mindenfelé kisebb-nagyobb ajtók nyíltak, Fenyvesi doktor dolgozószobája nyitva állt, úgyhogy láthattam tölgyfa íróasztalát, rajta a telefonkészüléket, mögötte a teljes falat kitöltő könyvespolcot, előtte pedig egy alacsony bőrpuffot. Ez utóbbiról Ica már mesélt nekem, „gyóntatószéknek” nevezte. Ha Fenyvesi apuka fontos témáról négyszemközt akart beszélni valamelyik lányával, arra ültette, ő maga pedig odahúzott egy tonettszéket. A lányok rajongtak ezért a ritka szertartásért, a szerető apai gondoskodás egyedül nekik szóló megnyilvánulásának tekintették. Ica apja, a telt arcú, magas termetű, kissé hízásnak indult, hatvan év körüli férfi, kemény kézfogással üdvözölt: – Szervusz, kérlek! – mondta és közben erősen a szemembe nézett. Ica anyja közvetlenebbül fogadott, a virágot puszival hálálta meg. – Sok szépet hallottam rólad, Robi – biztatott, mert nyilván érezte zavaromat. – Ica nagyanyja csak biccentett, azután harsányan kiadta a parancsot: – Asztalhoz! – A sok ajtó közül az egyik kinyílt, Marcsi és Katica száguldott ki rajta, s villámsebesen foglalta el helyét a teljes hosszában kihúzott ebédlőasztalnál. Engem az asztalfőtől jobbra, Ica apja mellé ültettek. Ugyanabban a pillanatban csöngettek, Éva rontott be lélekszakadva. – Bocs, hogy késtem – fordult az apjához –, sehogy se jött az a nyavalyás troli. – Szeme, mint Icáé, de fénytelenebb, alatta sötét karikákkal, Fenyvesi doktoréra emlékeztető kerek arcán furcsa, rezzenéstelen nyugalom ült. Sokáig tűnődtem, honnan ismerős nekem ez a mimikaszegény arc, míg egyszer csak rájöttem: anyámtól. Igen, ő is ilyen, amikor tele van nyugtatóval. Persze, ugrott be Ica kegyetlenül tömör jellemzése féltestvéréről: „Idegroncs.” Fenyvesi doktor éppen térdére helyezte a fehér asztalkendőt, közben meglepően ingerült hangon kikiáltott a konyhában sürgölődő anyósának: – Mami, még egy terítéket. Újházi-tyúkleves, marhapörkölt nokedlivel, hozzá vegyes saláta, végül almás pite. Italnak baracklé és szódavíz – mindent Ica nagyanyja hozott be, az edényeket is ő vitte ki. Nagymama utasításához híven igyekeztem „szépen enni”, azaz nem habzsoltam, nem szürcsöltem, nem csámcsogtam, valamint előírásszerűen használtam az evőeszközöket. Ebéd után kimentem a hótiszta, szagtalanított WC-be, majd a csupa csempe tágas fürdőszobába, ahol a hideg-melegvizes mosdó mellett fogasokon lógtak a törülközők, fölöttük különböző színű táblácskákkal megjelölve, ki melyiknek használatára jogosult: Apa, Anya, Nagyi, Ica, Marcsi, Katica vagy a Vendég. Hát igen, szögeztem le magamban, ezek nem lavórban mosakszanak, nem vajdlingban mosogatnak, és fürdeni sem a Kürt utcai közfürdőbe járnak, mint mi hetente egyszer. És az előszobájuk falát is rézkarcok ékesítik. Mindezen külsőségekre nemcsak azért emlékszem ilyen részletesen, mert, mi tagadás, elkápráztatott a jólét látványa, hanem azért is, mert az enni- és látnivalókon kívül semmi említésre méltó dolog nem jut eszembe arról a két óráról. A Fenyvesi család jószerivel szótlanul költötte el vasárnapi ebédjét, de nem egészen úgy, mint Arany János Családi körében: „Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, / Természete már ez magyar embereknek.” Ennek az ebédnek a csöndjéből éppen a meghittség hiányzott. A furcsa hallgatást leginkább a Pajti csaholása törte meg, a gyerekek is csak akkor beszéltek, ha muszáj volt: „Kérek még nokedlit” vagy „Nem kell több saláta.” Az asztalfőn ülő Fenyvesi doktor olykor alig érthetően morgott valamit, egyszer még addig is elment, hogy az ablakon át bezúduló napfény láttán megjegyezte: „Szép idő van.” Feltételezem, hogy őt magát is feszélyezni kezdte a némaság, amelyet nyilvánvalóan az ő jelenléte parancsolt a családra, mert a sütemény után váratlanul felém fordult és így szólt: – No és a tervek, fiatalember?– E nem részletezett kérdés hallatán arcom bíborvörösre vált, mert attól féltem, hogy netán a lányával kapcsolatos terveimet firtatja. Segélykérően néztem Icára, ő azonban nem viszonozta pillantásomat, lesütött szemmel ült anyja és Katica között. Hogy mentsem a helyzetet és oldjam az iménti feszültséget, hosszú monológba fogtam nagyralátó életstratégiámról, amelynek csúcsán a kommunizmus és a Jugendstil osztozott meg testvériesen. Elmondtam, hogy szegény családból származom, apám a fasizmus áldozata lett, számos rokonom is így pusztult el, tizenkét éves koromig különféle internátusokban nevelkedtem, eredetileg vallásos szellemben, de ma meggyőződéses ateista vagyok, szocialista ember akarok lenni, és valójában mindent, de mindent a népi demokráciának köszönhetek, hiszen a Horthy-rendszerben a hozzám hasonló fiataloknak semmi perspektívája nem lehetett, ami pedig a nyilasuralmat illeti, csakis a szerencsének köszönhetem, hogy túléltem. Szabályszerű politikai és világnézeti „statement” volt ez, noha akkor ezt a szót hírből sem ismertem. Utoljára a tagfelvételi gyűlésen nyilatkoztam magamról ilyen keresetlen őszinteséggel, ott átütő sikert arattam vele. Nyilván most is erre számítottam, mert a monológ végén önelégült mosollyal kerestem – megint hiába! – Ica tekintetét, majd valamivel tanácstalanabbul anyjára néztem, ő meg félénken visszamosolygott rám. A hallgatást váratlanul Éva törte meg: – Rokonszenves gondolatmenet – jegyezte meg –, olyan, mint az enyém úgy tíz évvel ezelőtt. Csak aztán ne csalódj akkorát, mint én. – Bizonyos, hogy ha ezek a szavak nem abban a társaságban hangzanak el, szenvedélyes vitát kezdeményezek. Akkor még öntudatosan elhárítottam az efféle borúlátó szövegeket. Valami azonban azt súgta nekem, hogy itt és most nem illik harciasan fellépnem az eszme védelmében. Ráadásul Fenyvesi doktor oly rosszalló pillantással nyugtázta Éva közbeszólását, mintha első házasságából származó lánya ezzel még tetézte volna azt a szalonképtelenséget, amit puszta megjelenésével elkövetett. Így azután beértem annyival, hogy csodálkozva méregettem a huszonnyolc éves nőt, és magamban megállapítottam, hogy akár igaza van, akár nincs, átérzett, megszenvedett dologról beszél. De szerelmem édesapja egy célzás erejéig sem közölte velem, hogy ő maga mit gondol ezekről a kérdésekről. Bariton hangján előbb csak annyit bökött ki: – Hm. – Majd levette térdéről az asztalkendőt, felállt, kezet nyújtott: – Hát akkor… sok szerencsét, fiatalember. – Azzal bevonult a dolgozószobájába. Udvariasan köszönetet mondtam a meghívásért, külön-külön búcsút vettem a családtagoktól. Amikor Icához értem, ő felállt, kezét nyújtotta, de valahogy furcsán távol tartotta magát tőlem, és tekintetéből félénk kérést véltem kiolvasni: most ne pusziljam meg. A Pajti viszont aggódva ugrált körül, bozontos fejét lábamhoz dörgölte, mintha az egész család rémisztő ridegségéért akarna kárpótolni. Gyalog mentem haza, nyomott hangulatban töprengtem azon, mennyiben lehettem én oka ennek a lélektelen találkozásnak. Elrontottam-e valamit, és ha igen, mit és mikor? Biztosan túl sokat beszéltem, ismertem be, de a mondanivalóm ellen nem lehetett kifogásuk. Ica apja a Magyar Néphadsereg intézményében dolgozik, nyilván párttag is, elképzelhetetlen, hogy ez az ember perben-haragban állna a mi rendszerünkkel. Vagy talán a szokásos apai féltés, féltékenység dolgozott benne? Úgy gondoltam, még ez lenne a legjobb eshetőség. Amikor a Hegedűs Gyula utcán, vagyis a családunkban gyakran emlegetett egykori Csáky utcán át a körút felé tartottam, ismerős épületet pillantottam meg, a zsinagógát. Ott kötött házasságot anyám és apám 1942 augusztusában – elégszer vettem elő a nagy alakú fényképet, amelyen vagy ötvenen vették körül az ifjú párt. Nagymama minden egyes szereplőről tudta, kicsoda és milyen minőségben vett részt a nevezetes családi eseményen, kik élnek még, és kiket irtottak ki. Igen, zsidó. Ez volt az egyetlen szó, amelyet az újlipótvárosi luxuslakásban hosszadalmas szónoklatom alatt nem ejtettem ki a számon, pedig a KISZ-gyűlésen erről is szégyen nélkül, érces hangon vallottam. Zsidó. Ízlelgettem a kéttagú szót, mintha először hallanám. Zsidó, zsidó, zsidó. Közben eljutottam a Marx tér és a Lenin körút sarkára. Vajon van-e ennek a fogalomnak szabatos marxista–leninista meghatározása?, fontolgattam annál is ingerültebben, mivel erre a kérdésre válasz nem kínálkozott. Ugyan! Még nyelvtanilag sem tisztázott, hogy főnév-e vagy melléknév. De miért érdekel ez engem épp ma, ez után a szakácsmesterileg tökéletes, s mégis rossz ízű ebéd után? Zsidó. Egy pillanatra felvetődött bennem: lehet, hogy ennek a kimondatlan szónak köszönhettem Fenyvesi doktor kíváncsiságát, a családtagok, köztük Ica cinkos hallgatását és az egész förtelmes fogadtatást? Ezt a gondolatot nyomban el is hessegettem magamtól. Ha így folytatom, korholtam magamat, a végén rögeszmés leszek, mint anyám. Aznap vacsora nélkül feküdtem le. Nagymama hiába kínált kedvenc ételemmel, a császármorzsával. – Egyél édesapám – kérlelt –, hiszen olyan vagy, mint egy agár. – És megint elvi magaslatra emelkedett: – Egy fejlődésben lévő szervezetnek sok táplálék kell. – Nem vagyok éhes – toltam el a tányért ingerülten. – Értsd már meg, hogy Fenyvesiéknél degeszre ettem magam.

        vissza