 |
(részlet)
1
BARABÁS Így álltok az utamban, szerencsétlen csillagok…
Hogy a föld felett a levegőbe tűnjek,
És emléket se hagyjak létezésemről?
Nem. Élni fogok…
Marlowe A máltai zsidó
Southwark, Anglia – 1593. május, alkonyat
A fiatalember alkonyatra beszélte meg a találkozót, s a nap már javában ereszkedett lefelé. Nem vesztegethette az idejét. Ám ahogy közeledett a London híd felé, nehezen állt ellen a Temze felől hallatszó ismerős hangok csábításának. Lassított. Fülelt. A medveviadal arénája felől jött a lárma: a leláncolt medve üvöltött, amint a fel hergelt kutyák belevájták fogukat a húsába, s az ebek vonyítottak, valahányszor az állat odavágott nekik; a porond mellett álló nézők ordítozva fogadtak és vadul szurkoltak.
Megtorpant, fekete csizmás lába egy pillanatra a levegőben maradt, ellen akart állni a kísértésnek. Sikertelenül.
Letért a folyóparti útról, az aréna felé indult. Útközben egy rikító színű vászonnal borított bódét vett észre, melyet korábban sohasem látott. Kíváncsian közelebb ment. Először hosszú vörös hajfonatokat látott, azután egy öregasszony bibircsókos arcát. Az asszony mosolygott, pirosítója jól illett parókája színéhez. Első pillantásra úgy tűnt, kártyát árul, de miután végigmérte az ifjút, kis táblát emelt fel, amely elárulta tiltott mesterségét: GRIZELLA TAROT-JA. Az ifjú bohémruhájáról, szabadon lobogó hajáról látszott, hogy nem valami kikent - kifent városi hivatalnok.
A fiatalember néhány pennyt hajított az asszony asztalára, és azt kérdezte:
– Fogadjak a medvére?
– Jobban érdekel a medve sorsa, mint a sajátod?
A férfi egy pillanatra elfordult, azután csibészes mosollyal visszanézett az asszonyra:
– Igen.
– Jobban tennéd, ha magaddal törődnél.
– Ennél kedvesebb témám nincs is. – Leült.
Az asszony lassan kirakta viharvert kártyáit, aszott ujjain lötyögtek az ormótlan gyűrűk. Amikor a tizedik kártyát óvatosan az asztalra tette, felnézett.
– Nem ugorhatnánk a végére? – kérdezte a férfi. – Nem nagyon érek rá.
– Bízd ezt Grizellára, hadd döntse el ő. Először is tudnom kell, ki vagy. – A bal keze mellett öt lap helyezkedett el kelta kereszt formájában. Felemelte a középsőt. – A lelked. – Megfordította, tisztelettel nézett a rajta lévő figurára: egy férfi, piros köpenyben és kalapban.
– A Mágus. A természet manipulátora… Igen kedveli a bűvészkedést, az illúziót. Hatalmas képzelőereje van. A nyelv nagymestere, ügyesen bánik a szavakkal.
– Hm.
A semmitmondó válasz hallatán az öregasszony felvonta ősz szemöldökét, és még egyszer megnézte a lapot. Felhúzta a vállát, az asztalra helyezte, majd felemelte a kereszt alján fekvő lapot. – A jelen pillanat. Ajjaj, a Kardok Apródja. Szenvedélyes, lobogó elme vagy, ugyebár, barátom? Aki egyre csak a rejtett igazságot keresi, kutatja. Ami azt illeti, ez ügyben éppen ma indulsz újabb rohamra.
A fiatalember érdeklődve előre hajolt. – Drága hölgyem, te aztán érted a dolgod.
Az asszony örült a bóknak, egymás után fedte fel a kelta kereszt többi lapját. – Érmék Tízes, fordított állásban. Szereted a hazárdjátékokat. A kockázatot, minél nagyobb, annál jobb. Néha borotvaélen táncolsz.
– Attól lesz az élet érdekes. A zsebem meg teli.
– Külső hatások… lássuk csak. Kardok Hármas – veszélyes háromszög, kíméletlen ellenfelek. Két hatalmas erő fenyeget. – Feltekintett, látta, hogy a fiatalember arca ugyanolyan nyugodt, mint korábban. – Jobban tennéd, ha vigyáznál – jelentette ki nagyon határozottan. – A veszély valódi, de túlélhető.
– Fenyegetés, ellenfelek… az ilyesmi mindennapos. – Megvetően legyintett a lapokra. – Ha volnál kedves az utolsót…
Az öregasszony dohogva a jobb oldali kupachoz felé fordult: öt lap feküdt egymáson. Felemelte a legfelsőt, egy pillanatig az ábrára bámult, tétovázott, aztán megmutatta a férfinak – kézzel festett csont-váz volt, a koponya a földön, a lábfejcsontok a levegőben. – Hát ez meg hogy lehet? A Halál fejjel lefelé közeli, nagy veszélyt jelent, de olyat, amit túlél az ember. Így, a túlvilág-pozícióban mint ha azt jelentené,a halálod után is életben maradsz…
Elgondolkodva oldalra billentette a fejét, a fiatalember arcát tanulmányozta.
– Megvallom, ez igencsak különös – mondta az ifjú. – Bár akad, aki szerint nem is vagyok e világra való, talán…
Az öregasszony mogorván nézett, aztán elvigyorodott, kilátszott fogatlan ínye. – Ahá, persze, elfelejtettem, ki vagy te. A Mágus. Értem már. A művészeted fog tovább élni. Jóval azután, hogy kilehelted a lelked.
A fiatalember szerénykedve bólintott. Grizella tudtán kívül London legnépszerűbb színműírójával beszélt, azzal, akinek ügyes tolla nyomán varázslat született a színpadon. A férfit megdöbbentette, mennyire belelát az asszony. Arcizmai megrándultak. A rosseb egye meg! Az átkozott gondolat újra felmerült benne – holott hónapok óta próbálta kiverni a fejéből. Vajon képes lesz-e még valaha ilyen varázslatra? Hát persze. Ha eljön az ideje, gondolta.
Újra felnézett rá, csibészes mosolyát még egyszer az asszonyra villantotta.
– Mondanál nekem olyasvalamit is, drága hölgy, amit még nem tudok?
Grizella már-már megsértődött, de a férfi szeme úgy csillogott, hogy nem tudott ellenállni neki. Felemelt még egy lapot a jobb oldali kupacból, ránézett és lecsapta, mintha égetné az ujjait.
– Mi van?
Szomorúan a férfi kezére tette a kezét. – Hacsak nem szólnak közbe az angyalok, nem éred meg a következő újholdat.
A férfi kissé meglepetten selyemzekéje zsebébe csúsztatta a jobb kezét. – Jól néznék ki, ha mindjárt elhinnék neked mindent, különösen, hogy közeli halálomat jósoltad. Ne érts félre, gyönyörűség volt ez a beszélgetés, de ismerek egy másik hölgyet, mindig vele tárgyalom meg a sors dolgait. – Ezüstpénzt vett elő. – Ha az ő arcát látom, aggodalomra semmi ok.
Feldobta az érmét a levegőbe, amely meg-megcsillanva perdült néhányat, mielőtt visszaesett a bal tenyerébe. Fej. – Ah, Grizellám, ne aggódj. A királynő azt mondja, minden jól alakul majd. Én pedig, mint tisztelettudó alattvalója, hódolattal a te szavad fölé helyezem az övét.
Csókot lehelt az asszony felé, rámosolygott, ellépett a jósfülkétől, és sietősen újra a London híd felé vette az irányt. A pénzt a narancsvörös alkonyi nap felé fordította, hogy fényében újra szemügyre vehesse Erzsébet arcképét. Rákacsintott, és, mint mindig, a királynő visszakacsintott: a bal szeme fölött a férfi ugyanis lekapart egy kis ezüstöt, így kilátszott egy vékonyka csík az alsó, sötétebb színű fémből. A hamis angol shillinget, amelynek az egyik oldalát vastagabb ezüstréteg borította, mint a másikat, az előző évben fabrikálta Németalföldön egy társával, titkos küldetése során. A sors szeszélyes. Ahelyett, hogy várnád reménykedve, inkább légy szerencséd kovácsa.
A szerencse, bármely formájában, értékes holmi volt számára. Végül is az ifjú Christopher Marlowe nemcsak a múzsa csókjára váró ismert szerző volt, hanem őfelsége, a királynő titkos kémje is. És ez a kém most nem is sejtette, a vén jósnő milyen jól látta a jövőjét.
2
London – napjainkban, 20:20
Az ezüst Daimler az Eaton Square-en állt meg, Belgraviában, London központjában, az egyik legelegánsabb lakónegyedben. Egy ifjú báró szállt ki belőle, begombolta szmokingkabátját, és az első ülésre nyúlt a hosszú szárú rózsákért. Biccentett a sofőrnek, és ruganyos léptekkel elindult a parkot övező fehér oszlopos házak mentén.
Ahhoz képest, hogy tavaszodott, hűvös este volt. A báró kalapja, vékony sálja és kesztyűje teljesen helyénvalónak tűnt. Az senkinek sem juthatott eszébe, hogy esetleg más okból vette fel ezeket a ruhadarabokat. A kellékek arra szolgáltak, hogy a környéken senki ne tudja később azonosítani őt, már ha egyáltalán emlékszik majd rá bárki, ami nem valószínű. Egy drága ruhába öltözött, felettébb magabiztosan lépdelő férfi ezen a környéken jobban beleolvadt a környezetbe, mint a terepruhás katonák a dzsungelbe.
Néhány perccel később egy ötemeletes ház ajtajában állt a Wilton Crescenten. A lámpásokkal megvilágított homlokzat íves volt, a teraszról borostyán lógott alá. A férfi úgy tett, mintha bal kezével kopogna, közben jobbjával kis álkulcspisztolyt vett elő és a zárhoz illesztette. Ügyes mozdulatát jól leplezte a rózsacsokor.
Amint a zárba lőtte az acéltűt a pisztoly csövéből, mutató és középső ujjával megigazította a hosszú szárat, és a zár cilinderével kezdett babrálni. A szerkezet diófából és acélból készült, gyöngyház berakással – ő maga tervezte. Nem használhatta régi jó betörőszer számait, fényes nappal nem vacakolhatott egy olyan zárral, amelyikben legalább öt belső lamella lehet. Az ilyen kis pisztoly a tizenöt perces műveletet néhány másodpercre rövidítette. És noha a báró megvetette a pitiáner kezdő tolvajoknak ezt a módszerét, most nem volt más választása.
Nyílt a zár. Az előszobában a férfi letette a virágot, a bal karjára rögzített gumipántba csúsztatta a pisztolyt, és két karját feltartva óvatosan körbeforgott. A kecses, furcsa tánc nem az volt, aminek látszott. Halk csipogás hallatszott, erre jobb csuklóját hirtelen megállította a levegőben – a platina mandzsettagombjába szerelt elektronikus műszer bemérte, hol a biztonsági berendezés rejtett műszerfala. Alacsony frekvenciájú elektromágneses impulzusokkal azonnal blokkolta a rendszert.
A mestertolvajnak gyerekjáték betörni egy közönséges lakóházba, különösen akkor, ha a tulajdonos csak a közelmúltban költözött be, és nem volt még ideje beszereltetni valamilyen bonyolult riasztót. Mintha egy mesterlövésznek kellene eltalálnia egy kövér embert ülő helyzetben, közvetlen közelről.
A báró épp egy barátjának tett szívességet. Az egyetlen barátjának, aki tudta róla az igazat. Azt, hogy ő voltaképpen korának Robin Hoodja. Nem emberszeretetből. Hanem mert egyszerűen gyűlölte a dologtalan gazdagokat. A hozzá hasonlókat. Azokat, akikkel egy társaságba járt és rendszeresen találkozott London előkelő klubjaiban, Monaco kaszinóiban, a flancos portofinói szállókban. Néma áruló volt köztük – felbecsülhetetlen kincseiket nyúlta le, és adta el a feketepiacon, az így kapott összeget pedig éppen azoknak adományozta, akiktől rosszul lettek volna az akaratlan jótékonykodók. Legutóbbi jótéteménye során például – egy közismerten idegengyűlölő konzervatív képviselő támogatásával, de tudtán kívül – létrehozott egy nincstelen bevándorlókat ellátó klinikát. A fekete ruhás báró ehhez egy Degas-kisplasztikát lovasított meg, miközben a képviselő úr és a felesége a szomszéd szobában kártyázott.
Sosem rabolt még ki azonban olyan házat, ahol előzőleg nem járt. Vaktában betörni rossz ötlet, de a barátja jól ismerte azt, aki itt lakik, és összegyűjtött a báró számára annyi adatot, amennyi garantálhatta a ma esti akció sikerét. Például hogy a padlóba még nem szereltek nyomásérzékelőt. Nincsenek videokamerák, fotocellák az ablakokban. A széfet pedig a dolgozószobában tartják, a harmadik emeleten.
Felment a lépcsőn, és megvizsgálta a dolgozószoba utcafront felőli falát. Egyedül ez tűnt olyan vastagnak, hogy széf lehessen benne. Két méretes ablak, egyetlen festmény, mögötte semmi. Most a padlót vette szemügyre. Gyakorlottan kopogtatott néhányat, avatott füle gyorsan felfedezett egy üreget a dúsan díszített Shiraz perzsaszőnyeg egyik sarka alatt. A házigazda asztaláról elvette a papírvágó kést, felfeszítette az egyik hatvanszor hatvan centiméteres keményfa elemet, és megpillantotta a széfet. Megállapította, hogy körülbelül tízéves, acélból van, Sargent & Greenleaf kombinációs zárral.
– Sargent úr, Greenleaf úr… Lássuk hát, uraim, ezúttal mit tartogatnak számomra. – A báró óvatosan a padlóra ereszkedett, majd a széfre helyezte a fülét, kezét pedig a zárra. Miközben a tárcsát tekergette, lágyan simogatta a páncélszekrényt a másik kezével, próbálta kitapogatni és kihallgatni, mikor érnek egymáshoz a zár peckei, abból majd tudni fogja, hogy a szerkezet rovátkái hol helyezkednek el a kerekeken.
Elfintorodott. Ujjbegyei alatt zűrzavart érzett. Túl sok kattanást. A zárat kifejezetten úgy szerkesztették meg, hogy ellenálljon az ilyen egyszerű kísérleteknek. A fogaskerekekbe álhornyokat véstek, amelyek ahhoz elég sekélyek, hogy ne akadályozzák a zár működését, ahhoz viszont elég mélyek, hogy hasonlítsanak az érintkezési pontokhoz, ha egyszer egy olyan szakember forgatja a tárcsát, mint amilyen például ő. Egy mozdulattal a földre penderítette a kalapját. – Le a kalappal, pihent agyú uraságok. Egy oda. De a második menetet, attól tartok, én nyerem.
Felült, bal nadrágszárából, a lábszárára erősített tépőzáras zsebből különféle tárgyakat vett elő: jókora hosszúságú C4-et, V alakú fémbéléses – formázott töltet, vadonatúj áru egy titkos pozsonyi műhelyből – digitális detonátort, két összetekert drótot és egy kis lítiumelemes akkumulátort. Finoman elsimította a gyurmaszerű anyagot a széf jobb oldala mentén, ahol az ajtó acélpántjai a keretbe illeszkedtek. Rutinos módszerének köszönhetően a robbanóanyag úgy vágja majd át a pántokat, hogy a tartalom nem sérül. Igazán nem volna kívánatos, ha lángra kapna, ami a páncélszekrényben van. Ugyanis amit keres, nagyon gyúlékony.
Beillesztette a detonátort, az akkumulátorra helyezte és elfordította a kapcsolót. Tizenöt másodperces visszaszámlálás következett. Felhúzta a kesztyűjét, zsebkendőjével letörölte a páncélszekrényt, szmokingfelsőjét a négyzet alakú padlómélyedésre dobta, és egy gurulós iratszekrényt húzott a szőnyegre, hogy megvédje. Három, kettő… alig hallatszott a robbanás, a zajt ugyanis elnyelte zakója vékony, ütés- és lövésálló kevlárbélése. Amint visszatolta a gurulós szekrénykét a helyére, vékony füstkígyók szálltak fel. Letérdelt, a mélyedésbe nézett, megragadta a páncélszekrény karját és óvatosan felhúzta.
És ott volt, még csak meg sem perzselődött a régi, bőrbe kötött kézirat. Azt mondta neki a barátja, hogy évszázadok óta dugdossák, mert a család féltve őrzött titkai vannak benne. Izgalmas történet, az már biztos. Addig úgysem adja ki a kezéből, amíg meg nem tudja a teljes igazságot.
Kiemelte az egyszerű, fekete kötetet a széfből. Meglehetősen súlyos volt, körülbelül öt centiméter vastag, a bőr figyelemre méltóan puha tapintású ahhoz képest, amilyen régi. Észrevette, hogy kívül nincs cím, díszítés is alig – vékony, arany levélkékből álló csík húzódik a borító szélén, elöl és hátul, illetve a könyv öt barázdával tagolt gerincén. Már majdnem kinyitotta a könyvet, amikor észbe kapott. Erre bőven lesz ideje később.
Eltette a kéziratot, és egy gyors pillantással felmérte a szobát. Kristályüvegek csillogására lett figyelmes – a szoba egyik falán végigfutó polcon vagy egy tucat üveg állt, olyan szabályos rendben sorakoztak ott, mint egy fiúkórus tagjai. Miután valamennyibe beleszagolt, majd visszahelyezte az üvegeket, töltött magának egy pohárral. Semmi, az égvilágon semmi nem állhat egy férfi és egy üveg sokcsillagos konyak közé. Még az sem, hogy menekülnie kellene. Jóllehet a ma esti kis testedzés kicsit unalmas volt, ez a finom üdítőital igazán pompás. Ajkához emelte a poharat: a bársonyos folyadék sokkal inkább hasonlított lágy csókra, mint egy korty italra.
Azt a romantikus pillanatot azonban, amikor szakértő és ital egymásra talált, durván félbeszakították. A pohár hirtelen vörös fénnyel telt meg, a báró gyorsan kinézett az ablakon: piros forgólámpák fénye villogott, autók ajtaja csapódott. Közeledő lépteket hallott, suttogást.
A báró értetlenül vonta fel a szemöldökét: biztonsági őrök? Máris? Az lehetetlen. Olyan egyszerű volt a riasztórendszer, kétség nem fér hozzá, hogy kikapcsolta, ahogy kell. Valószínűleg a szomszéd házba mennek. Valami családi összetűzés lehet, vagy egy kisgyerek véletlenül beindította a riasztót.
Halkan nyikordult egy ajtó. A báró összerezzent, mert rádöbbent, hogy a hátsó bejárat felől jön a hang. Körülvették a házat. Ezt a házat. Nem baj, kijut innen. Mint mindig mindenhonnan.
Nyugodt maradt, de őrült sebességgel számba vette a lehetőségeket. Az is lehet, hogy bekövetkezik az elkerülhetetlen. Annyi év után elkapja a rendőrség. Követték otthonából, aztán erősítést hívtak. Mindig tudta, hogy ez egyszer megtörténik. Jó előre aprólékosan kidolgozta a menekülés útját, azt is tudta, milyen lesz az új személyazonossága.
Mivel úgy vélte, a tető lesz a legjobb megoldás, áthaladt a szobán a lépcsőház felé, amikor lépteket hallott, ezúttal a házból. A feje fölül is, a hallból is. Egyre közelebbről. A francba, gondolta. Most akkor az ablakból kell kimásznia a tetőre. Óvatosan lenézett az utcára. Két állig felfegyverzett férfi állt őrt. Az egyikük felfelé nézett. A báró csapdába esett.
Egy pillanatra megmerevedett, szinte megbénították a hangok, amelyek – mint a másodpercmutató kattanásai – sorsának váratlan, végzetes fordulatát jelezték. Belátta, hogy nagyon lebecsülte az ellenfelet.
Leereszkedett a bőrfotelbe az ablak mellett, az előtte álló asztalra helyezte a poharát. Lehúzta a bal kezéről a kesztyűt, elővillant nagy, kocka alakú rubinnal ékesített gyűrűje. Jobb hüvelyk- és mutatóujjával felpattintotta az ékkövet, és a mélyedésben elhelyezett porra bámult. A nagyon erős kristályos mérget az ausztráliai kékgyűrűs polip váladékából párolták le. Ez a kisméretű, homokszínű állat, amelyik ha megzavarják, sárgára változik, és kék gyűrűk keletkeznek rajta, a ciánnál ötszázszor erősebb mérget termel. A báró régesrég eldöntötte, hogy inkább a halál, mint a börtön. Most felemelte a nyelvét, aláillesztette a gyűrűt, és hátrahajtotta a fejét. A kristályok elolvadtak, és szinte azonnal behatoltak a nyelve alatti erekbe. Néhány másodperc múlva a méreg már el is éri a szívét – sokkal gyorsabban, mintha befecskendezte volna magának.
Fintorgott a keserű íztől, konyakkal öblítette le. Milyen jól illenek egymáshoz, tűnődött. Keserédes. Éppen, mint ironikus halála – Európa leghírhedtebb úri betörőjét nyakon csípik egy közönséges lakásbetörésen. Bár remegett a keze, felemelte poharát.
Ez volt az utolsó pohárköszöntője. Fegyverropogás kísérte.
|
|
