Egy nap teázóban ültek, Elias alig észrevehetően biccentett a többi vendég felé, s azt kérdezte a lánytól: – Mit gondolnak, amikor együtt látnak bennünket? – Ha megmondom az igazat, megsértődsz… – Mondd csak, már kezdek érzéketlen lenni. – Kétféle vélemény létezik. Van, aki egyszerűen azt gondolja, kurva vagyok. A többiek, hogy kurva vagyok, aki mindenáron külföldre akar kerülni. Ennyi… Nem is, majd elfelejtettem, biztosan akad egy jótét lélek, aki azt gondolja, hogy a negyedik nemzedékben ebből a kapcsolatból megszülethet az új Puskin… – Az egyik oktatónk ezt humorosabban fogalmazza meg. Egy kolhozparasztasszony Moszkvába jön, és életében először lát egy feketét: „Na hát, egy majom van az utcán!” A fekete udvariasan: „Nem, polgártársnő, afrikai vagyok…” A kolhozista asszony: „A tetejébe beszélő majom!”… Végeredményben a portugálok is így gondolkodtak, amikor hatvanegyben levágták a fejünket. – Menjünk innen! Úgy érzem, ragad a bőröm a tekintetüktől. Mocskosnak érzem magam. – De hát miért?... – Mert azelőtt én is majdnem azt gondoltam, amit ők! A humor gyakran kisegítette őket. Egy este a színházban annak a hölgynek a riadt és tanácstalan tekintete, aki Elias mellé került. A fények kihunytak, Elias Anna fülébe súgta: „Megmondom neki, hogy az előbb játszottam el Othellót, és nem volt időm lesminkelni…” A párbeszédek olyan porosak voltak, mint a polgárháború katonáit játszó színészek jelmeze. Egyikük lelkesen szavalta: „Forradalmunk tüzében születik meg az új ember!” A szünetben Anna azt ajánlotta, lépjenek le. A hó első fuvallata visszavitte őket abba az életbe, amelyet szerettek. Azoknak a kis utcáknak az útvesztőiben kószáltak, amelyek megúszták az újjáépítés őrületét, rámentek egy park befagyott tavacskáira, hallgatták, amint a szél megtörik egy romos monostor kis tornyain. A világ arra a színdarabra emlékeztette őket, amely elől elmenekültek: fellengzős és szószátyár világra, amelyben tovább nyüzsögtek azok az álarcosok és ripacsok. Meg egy hölgyre, aki a tizenegyedik sorban megkönnyebbülten nézett a jobbján lévő üres székre. Nem volt szükségük erre a világra. Amit Elias érzett, olyan egyszerű volt, hogy még megnevezni sem próbálta. Beérte azzal, hogy ment a lánnyal a hóesésben, érezte keze melegét, azután a kéz hiányát, a levegő jeges illatát, és hogy látta, amint a késői, szinte teljesen üres buszban az ablaküvegen azt a sötét kerek nyomot hagyja a lehelete: Anna időnként kinézett, nehogy elszalasszák a megállójukat, és lélegzetének múlékony nyomát rögtön be is lepte a zúzmara. Amikor leszálltak, Elias úgy érezte, hogy a zötyögő busz elviszi életük lényeges részét. Amilyen jelentéktelennek, láthatatlannak érzett bizonyos apróságokat, most mohón ragaszkodott hozzájuk. Egyik nap az egyetem ruhatára előtt várakozott, észrevette a rengeteg kabát közt azt a sötét felöltőt, amelyet szabásáról és nyűtt szövetéről azonnal felismert. A ruhafogasokkal teli, szomorú hely hirtelen sűrű és lüktető élettel telt meg, és Elias ezt valóságosabbnak érezte, mint bármi mást, ami a nyomasztóan nagy, csupa márvány épületben zajlott. Közelebb lépett, és észrevette, hogy a fekete kabát kopott gallérján néhány hópehely olvadozik. Anna tehát nemrég érkezett az előadásra, és az az egy óra, amelyet neki végig kell várnia, az egészen más lesz, mint a többiek múló órái és percei. Elias soha nő társaságában nem élt át hasonló pillanatokat, el sem tudta képzelni, hogy képes egy holdkóros fájó boldogságával és érzékenységével élni és látni. Annyira új volt ez neki, hogy legszívesebben kicsúfolta volna magát e rendkívüli érzékenységért, amely befészkelődött a lelkébe. „Az új ember!”, szavalta, az Annával látott darab jelmezes forradalmárát utánozva. Mosolygott, de a címke nem is volt hamis: valami ismeretlen lény éledezett benne. És amikor erre az új valamire gondolt, a gyengédség, a bizalom, a béke ötvözetére, amelybe beletartozott a kínzó szorongás is, hogy elveszítheti, amit szeret, sértetlenül visszatért a régi emlék: egy kunyhó küszöbe a leszálló éjszakában és az a gyermek, aki arcát anyja könyékhajlatába rejti. S akkor azt hitte, megtalálta élete asszonyát, neki majd elmondhatja a gyermek történetét, akiről még soha senkinek nem mert beszélni.

        vissza