(Tandori Dezső fordítása) Repültek üvegek, dobozok, kalapok, sapkák, kezek, estek testek, ezek a szívnek mind jól is estek. Karácsonyi dalok zengedeztek, holott hol volt ott karácsony. Már ugyan ki vert volna agyon, fojtott volna meg, netán, puszta kézzel, személyesen hat embert? Senki, mondtam volna még pár éve. Ma már tudom: közülünk sokan, mert bizonytalan ugyan, sokan íróasztal mellőli tettesek csak ilyenkor, de bizony ott az a szempont, hogy inkább szemet hunytak, elszundítottak, nem léptek életbe v. hivatalba az íróasztali őrhelyen, nem hívtak egy adott telefonszámot, jobb meggyőződésükről aláírásukkal vagy tiltakozó költeményük megírásával nem adtak számot. Tény és valószínű, hogy már ma este sem bizonyíthatja ránk senki, hogy semmit se csináltunk. Egy további év kellett volna, kivárni, hogy akkor aztán valóban bármi meggyőződés és értékfogalom híján tegyük ezt, vagyis hogy nem teszünk semmit, mert nem tesz semmit. Úgy ám, nem is tehettünk volna semmit! De hát sajnos a semmit se tevés kísérleti rendje szempontjából beleesett a latba, latolatlan, a külhoni konzervek újabb honosodása, fény és lég beeresztésétől továbbá savanyodása, helyzetük romlása, következett a logikus és természet adta folyamat megszakítása. Ma úgy látszik, mintha vesztettünk volna, mert hogy a többiek erősebbek nálunk, itt nem lehet tenni semmit. Egyelőre így kell hagynom, mert hogyan emeljem fel szavam, mikor az íróasztal, a sok papírral, rajta, olyan nehéz, hogy végképp felemelhetetlen a számomra. Most nem az, hogy egy felemelő érzés, de ha rossz is, nem romlik meg, eláll, addig minden egyébtől elállok. Míg béke nem lesz, addig is legyen békesség. Akkor meg, a vége úgyis az, hogy senkit nem fog érdekelni már az egész.

        vissza