BATÁR ATTILA Láthatatlan építészet A LÁTHATATLAN BARLANGLAKÁSOK A láthatatlan házak legismertebb formái a barlanglakások. A legtöbb barlanglakást nem a természet hozta létre, hanem az ember vájta ki a hegyoldalból. Leginkább a vulkanikus eredetű kőzetek alkalmasak a kiképzésükre: legtöbbjüket tufából, vagy hasonlóan könnyen megmunkálható kőzetből csákányozták ki őket. A barlanglakásairól ismert Spanyol-, Olasz- és Törökország mellett Magyarországon is található ilyen lakóhely, igaz, egyre kisebb számban. Sokan megvetéssel beszélnek a barlanglakásokról, s a legtöbben primitív szükséglakásként könyvelik el, amelyben csak a szegénynél is szegényebbek laknak, kényszerből. A benne lakók gyakran másképpen vélekednek erről. Egerszalókon beszélgettem olyan emberrel, aki egész életét barlanglakásban élte le, mindaddig, amíg gyerekei nem kényszerítették barlanglakásának az elhagyására. A fiatalok szégyellték a falu lakóssága előtt, hogy szüleiket otthagyták a nyomorban, míg ők maguk a megnagyobbított, modernizált falusi házban laknak. Az öreg szülő azonban nem osztotta fia felfogását. Kérésemre az idős férfi felvezetett a domboldalra, s büszkén mutogatta régi, üresen maradt lakását, a még meglévő bejáratot, s a tufa kibontására használt a szerszámokat. Elmondta, melyik mire való, a durva bontó csákánytól a feszítővasig és a felületek végső simításához szükséges szerszámokig. A barlanglakásokat, köztük az övét is, a falu szélén álló domboldalból vájták ki. A lakás előtt csak egy keskeny út vezetett el. Napnyugtakor, munkája végeztével, mondta tovább, ide állt ki, hogy lenézzen a völgyben fekvő falura. Ilyenkor átjárta a jó érzés, a büszkeség, hogy fentről messzire elnézhetett a falu fölött. Majd utána, folytatta, visszatért a lakásába, ahol a föld oltalmában, biztonságban érezte magát. Nem félt, őt nem láthatták a földtől védett sötétben, de ő láthatta, hogy mi történik a környéken. Története rendszerint hitetlenkedést váltott ki a hallgatóságból. Nem félt, kérdezték, hogy ráomlik a föld, s maga alá temeti? Olyan ez, mondták, mintha élve, önként menne be a saját sírjába. Kétségtelen, a tufa nem olyan szilárd, mint a gránit, s építkezés közben – ha az építő, nem számolva a felette lévő kőrétegek nyomásával, rosszul dúcolja alá a kőfödémet – beomlás veszélye fenyeget. De úgy tudjuk, itt sem fordult elő több baleset, mint a hagyományos építkezéseken. A barlanglakásokat nem lehet körüljárni, nem beszélhetünk kívülről is látható, háromdimenziós házakról, ezek az „épületek” beleolvadnak a természetbe. Az épület maga a természet. El lehet sétálni a tetején, el lehet nézni felette, az épület észrevehetetlen. Alig bontja meg a természetet. És a benne lakók élvezik az ebből fakadó előnyöket: a föld védelmét, a biztonságot. E szinte láthatatlan házak nagy hátránya, a bejárat környékétől eltekintve, hogy kevés a fény. A kürtők alig engednek utat a fénynek. A lakás láthatatlansága sötétséggel jár. Ezeknek a majdnem teljesen láthatatlan házaknak egész sorára bukkanunk Andalúziában, vagy Portugáliában, ahol gyakran négy-ötszobás lakásokat is készítettek. Legtöbbször befelé bővülve, keskeny homlokzati résszel. Tudomásom szerint a legnagyobb barlanglakás-települést Olaszországban, a Tarantói-öböl közelében, Matera városában találjuk. Itt a hegyoldalban, a 20. század első felében még tízezer lakost számláló közösség élt. A város újabb keletű magja a platón fekszik, míg a fennsík széléről váratlanul lefutó lejtőn egykoron emberek légiói laktak évszázadokon keresztül, barlanglakásokban, állataikkal együtt. A meredek hegyoldallal körülvett völgyben, és a völgyből kimagasodó sziklás dombokon mindenütt lyukakkal, lakások bejárataival találjuk szemben magunkat. Letekintve, vagy a völgyből fölpillantva utakat látunk és mögöttük homlokzatokat. Néhol csak kapu, talán egy ablak utal a házra, másutt díszes, reneszánsz oszlopos, timpanonos bejáratokat látunk. Előfordul az is, hogy kis előépületeket húztak a barlanglakás elé, hogy a hely jelentősebbnek tűnjék. Némelyiket palotának is nézhetnénk. A völgy mögött, a süveges hegycsúcson kápolnát találunk. A lakosság nagy része idővel elköltözött a lakásokból. Talán pár százan maradtak meg az eredeti lakosságból. Napjainkban megfordult a folyamat, s a régi lakók helyébe újak, másfélék léptek. Először a művészek leltek itt olcsó műtermekre, lakásokra. A művészeket galériák, régiségkereskedők, iparosok, majd számítógépekkel dolgozó irodák követték. A megszokott folyamat itt is létrejött, a pionírok kezdeményezése után jöttek a trendkövetők, sikk lett itt lakni, irodát nyitni, dolgozni vagy kereskedni. Utcasorok épültek újjá. A hajdani föld/kőpadló helyére, tetejére márványlapokat fektettek, a falakat bevakolták, vagy oda is nemesebb anyag került, s a villany bevezetésével csak úgy ragyog, csillog a belső tér. Bent már nem érezzük, hacsak nem tudjuk, hogy barlangban vagyunk. A barlanglakásokat újra felfedezték. De az eredeti rendeltetéssel együtt részben eltűnt a hely néhány különlegessége is. A legeredetibb formájú barlanglakásokat talán a törökországi Kappadókiában találjuk. Még a miocén kori vulkánkitörések alakíthatták ily különösre ezt a terepet, amelyet tovább formáltak a pleisztocén kori áradások, a folyók, a kialakuló tavak sodró ereje. A fennsíkból kimagaslik a több ezer, vulkáni tufából való, kúpformájú süveg. Mai karcsú, csúcsos formájukat tovább alakította a szél, erodálva a kúpokat. A vidéket már a prehisztorikus és a bronzkorban felfedezték a vándorló törzsek, s a területen emberi települések jöttek létre, lakhatóvá téve e természeti csodát. A viszonylag könnyen megmunkálható tufába üregeket vájtak, ide rejtették el értékeiket, majd maguk is beköltöztek a mesterséges barlangokba. A nehezen megközelíthető, magasban fekvő barlanglakások védelmet nyújtottak a rablókkal, az átvonuló ellenséggel szemben. A fennsík és a völgy kereskedelmi útként szolgált Ázsia és Európa között. Újabb és újabb vándorlók, majd menekülők, üldözött keresztények foglalták el a barlanglakásokat, nagyméretű településeket létesítve. A legismertebb kappadókiai föld alatti városok, Derinkuyu és Kaymak valaha több ezer lakos számára biztosították az élet lehetőségét és a védelmet. Mindkettőt az üldözött korai keresztények építették ki a 2. században. Feltöltött gabonaraktáraikkal és borpincéikkel ostrom idején fél évre is biztosítani tudták saját ellátásukat. A föld alatti városokban több rendkívül gazdagon díszített kápolna is helyet kapott. Mindenük megvolt az élethez, de még a halottaikat is itt temették el. A föld alatti település lakói a levegőt számtalan szellőzőnyíláson keresztül kapták – ezeket az ellenség, az üldözők időnként teljesen eltorlaszolták, ami tömeggyilkossághoz vezetett. A Loire folyó mentén lévő természetes barlangokat is újra lakhatóvá tették. Először csak bortároló pincéknek, majd vendéglőknek használták az üregeket, míg később rákaptak a gazdagok is, s nyári lakásokká alakították át a természetes módon hűs barlangokat. De nemcsak számos technikai előnye miatt alakították ki, vagy újjá a barlanglakásokat. Jelen kori értéke abból a képzettársításból is adódik, miszerint a hegy, a szikla erőt képvisel. Vonzerejüket szokatlanságuk, ritkaságuk is fokozza. A korábban szegényesnek titulált lakás ma sok esetben a gazdagság szimbólumává vált. Rangot jelenthet a barlangban lakás. De nem csak a meglévők újraélesztéséről van szó. Vannak új „barlangházak” is. Sőt, vannak köztük olyan épületek is, amelyeket nyílt, sík terepen képeznek ki, és dombot emelve, földdel borítanak be, elrejtve a benne lakókat. Épülnek olyan házak is, amelyekhez a földet kivájják, s az egész a terepszint alá kerül. Mind a két változat részben elvevéssel, részben hozzáadással létrehozott mesterséges barlanglakásnak tekinthető. Emilio Ambasz, az argentin származású, Amerikában élő építész több barlangházat tervezett, például a Private Estatét, Montanában (USA, 1991), vagy a Casa de Retiro Espiritualt, Cordobában (Spanyolország, 1978). Kívülről jóformán semmit sem látni az épületből. A tető a terep folytatása, a mesterségesen felhordott föld ugyanúgy füves, mint a környék. Csak az elrejtett ház előtti lesüllyesztett udvar/kert látható, s az is csak közelről és felülről. A házban élőket viszont nem lehet látni. Ambasz másik tervének megfelelően a San Antonio Botannical Center Lucille Halsell Conservatori épületeit (Texas, 1982) is a földbe süllyesztették, föléjük üvegtetőket emeltek. Az épületet körülvevő föld egyszerre tartálya és védője a növényeknek, míg az ily módon lecsökkentett felületű üvegtető szabályozza a hőt és a fényt. Barlangszerű építményeket készített Paolo Soleri is az arizonai Phoenix melletti Scottsdale-ben. Földet hordott a kiválasztott terepre, gömbszegmentet alakítva ki a földből. A domborúra formált földhalomra vashuzalokat fektetett, majd az egészet leöntötte vékony betonréteggel. Amint a beton megkötött, kikaparta az eddig formának használt földet a födém alól, olyan mélyen, hogy a hely járhatóvá váljon. Itt építette ki az építész harangöntő műhelyét. A Cosantinak (1955–) nevezett műhely után felépítette az Arcosantit (Mesa City, Arizona, 1970–), ami bár városnak készült, csak részben épült fel. A lesüllyesztett, a völgy oldalába beleépített, üreges, félgömb formájú épület barlangkubusokból áll. Ablakok kizárólag a félgömb befelé forduló oldalába kerültek, amelyek a völgy felé néznek. Kívülről, a sík terep felől, a település láthatatlan maradt, legfeljebb a félgömbszelet egy szegmentje látszik, a többi a föld alatt van, láthatatlanul. A barlanglakások, a barlangházak a láthatatlan épületek egy formáját képviselik. A célt, az ember biztonságérzetét, a ház szerepét ugyanúgy betöltik, mint hagyományos társaik. Sikeres tervezés esetén még az esztétikai követelményeknek is megfelelhetnek. A ma annyira hangsúlyozott ökológiai szempontokat bármilyen más épületnél jobban szolgálják. Ízlés dolga, hogy a lakó a láthatóságot, a hagyományt, a szellőzést, vagy ezzel szemben a láthatatlanságot, az ökológiai, a biztonsági szempontokat részesíti-e előnyben.

        vissza