Részlet a Hármashangzat című fejezetből A pókfonál Ez nem álom volt. Ez sokkal közelebb jött. Részletesen kitervelte. Arra az esetre, ha csakugyan gyógyíthatatlan. Nem a témyleges baj, nem. Éppen ellenkezőleg. A rejtély. Mások ugyanis kigyógyulnak belőle. Szépen, szabályosan. Orvos, gyógyszer, pszichiáter, szanatórium. Isten háta mögötti osztrák falucskát ajánlok, asszonyom. Az örök hó látványa... Az örök hó látványa! Hát nem. Valami keveset mindenki sejt az örökkévalóságról. Hanem a gyomormosás undorító. Másképp, másképp kell a hidat megépíteni. Valódi hidat kell építeni. A Margit hidat választotta. Azt a pontot, amely a szigeti bejáróval szemközt néz a kivilágított várkerületre: mindig ott szeretett volna lakni, a várkerületben, egy elhagyott utcában, törökök emlékével, öreg függönnyel, fafűtéssel bíbelődni. Mindez látható lesz a lendület pillanatában, és hátulról megtámasztja a mozdulatot a Margitsziget. És akkor jön Carl. — Ne! A történet valójában ennyi. Egy amerikai regényben olvasott bizonyos Theresáról, szőke volt, törékeny és lakktáskát szorongatott, ahogy késő este, koncertidőben illik, mert késő este volt, természetesen, iszonyú setétség, a második világháború alatt a Várat nem világították ki, nem látszottak a függönyök, a láncos golyóbisok, a rezgő ablaktáblákat lila színű papirosok fedték, ocsmány volt, háborúzzon, akinek kedvére való az odaragasztott lila papír. Theresa is a Margit hidat választotta, de az előkelőbbik részt, a híd budai felét, a szigeten túl, Theresának nem kellett, hogy a Nyulak szigete megtámassza, Arany János fáival, melyek alatt vizsgákra lehetett készülni, Theresa nem szerette s később nem gyűlölte meg a szigetet. Theresa angol volt, a budapesti angol követség egyik munkatársának felesége. Magyarország hadba lépett a szövetséges hatalmakkal. A birtek csomagoltak. Theresának boldogtalan volt a házassága. — Ne! Theresa, zilált szőkeségével, törékeny, kicsiny lakktáskával, ámultan csúszott vissza a földre a hídkorlátról. Két erős férfikar (de szép ez, két erős férfikar), az szorította, azazhogy csak egy, még pontosabban: fél karjával magához szorította a férfi (Theresa nem vizsgázott magyar nyelvészetből), s a másik férfikarban szemlátomást valami hangszer bújt meg ebben a hideg téli estében, s a hangszert is szorítani kellett, a világosságot, a megélhetést. Mit keres egy magányos férfi a késő esti Margit hídon, hangszerrel? S éppen most, ebben a percben? Atléta? Cigányzenész, valamelyik budai szórakozóhelyről? Nem látták egymás arcát. Különben is, minden zenés hely zárva van, a háború miatt. — A Waldbauer–Kerpely vonósnégyes tagja vagyok, asszonyom. Késő éjszakáig beszélgettek a hídon, a sötétségben. Theresa elvált a férjétől. És kézen fogva — kézen fogva! — jártak, a légópincébe is. Az új házasság említésre méltó mozzanata, hogy a budai villába, ahová a házaspár beköltözködött, 1945-ben egy orosz őrnagyot szállásoltak be az embereivel. A katonák, de különösen az őrnagy, néha igen közel merészkedtek Theresához; a férj ekkor magához szorította a hangszerét, és Csajkovszkij és Glinka zenéje rezgett a fűtetlen szalonban. A katonák keze megbénult, az őrnagy felzokogott. Erre gondolt hát, a Margit hídra, a sötét estében cigarettaként felparázsló védelemre, amely minden asszonynak kijár. Egyszer legalább kijár. És erősen behunyta a szemét. Nézte a szemhéja alól a hídkorlát szürkéskék festékrétegét, a néma, mozdulatlan úttestet — már nem járt a villamos —, a szinkópás ritmusban fölfelé ugráló, töredezett lépcsőt, amelyben majd Carlnak kell jönnie, hogy egyetlen szavával visszaragadja a pókfonáltól, egyetlen szavával: — Ne! Föltétlenül meg kell érkeznie. Vannak érkezések, amelyek halaszthatatlanok. Carl, maga nem szokott késni. (Magázódtak.) Érthetetlen. És miért lett kivilágítva a Vár, nincs ma ünnep, a lakosságnak pénzgondjai vannak, Brahms Magyar táncai és nehéz fémzenék hallatszanak ide a szigetről, elektromos gitárok szólnak, zizegnek, mint a légy, mint a lila papírral beragasztott fésű, segítség! A korlát úgy recseg, mint az öreg bútorok. Hatalmas, szárnyas, szótlan angyal állt a hídon. Szárnya tövén a két béna karja. Később sem mondott semmit.

        vissza