Ébresztő Hajnalban öblös kiáltozás riaszt odakintről. Épp hogy eszmélek, fordulok is túloldalamra át. Ez az ébresztés rám nem vonatkozik, csak az igazhitűeket rendeli a napi első imára a helyi müezzin közeli minarétre szerelt megafonja. A szomszédos konyhában zörgő frizsider teli sörrel, borral, otthonról repített disznókolbásszal – hol vagyok én bármiféle igaz hittől? Egyáltalán: hol vagyok? Ja igen, Algírban, no, persze, hol máshol is. Ide is el kellett jöjjek egyszer. Dióhéjban Anyám, anyánk, Malovecz Erzsébet, majd Erika szigorú, tót paraszti gyökerű, józsefvárosi katolikus családba – nem született bele 1926-ban. Törvénytelen gyerek volt ugyanis. Anyja, Malovecz Aranka hajadon, apja Sprenzl Gyula házas ember volt. A skandalumok elől – az építész Sprenzl vesztegetési ügybe is belekeveredett – 1933-ban hétéves kislánnyal Algériába mentek. Itt – előbb Oránban, majd Algír városában – pár év alatt Sprentzl szép egzisztenciát épített fel, házak sorát tervezte. 1942-ben úgy döntöttek hazatérnek Magyarországra. Gyula Arankát a francia anyanyelvűvé vált kamaszlánnyal előre küldte, mondván, hogy neki még be kell fejeznie néhány kis munkát, aztán majd megy ő is a család után. A búcsú után pár nappal Algériát megszállták az amerikaiak, az ellenséggé vált Magyarország és a de Gaulle fészkévé vált Algéria között megszakadt minden kapcsolat. A magára maradt építész, mi tagadás, igencsak vígan élt az ő örmény vendéglős barátjával, Mouradiannal, no meg legendásan szolgálatkész arab bejárónőjével, Fatimával, akit ő Tominak hívott, és aki gazdájának minden kívánságát leste és teljesítette azonnal. Közben Aranka Pesten Triznya József bőrösnél robotolt a Paulai utca 21.-ben, majd elszenvedte lányával Budapest szörnyű ostromát. Aranka végül 1948-ban, miután lánya férjhez ment, visszatért urához Afrikába. Az ötvenes évek elején – miközben Magyarországon Rákosi regnált – az algériaiak megint csak remekül éltek. 1954-ben aztán kitört az algériai felszabadító háború, és Gyula kijelentette, hogy ő egy percig sem marad egy olyan országban, ahol csak úgy, ukmukkfukk elkezdenek lövöldözni. 1955-ben visszatelepültek a Józsefvárosba, a rádió tőszomszédságába. Itt érte őket 1956 októbere. Ráadásul nagypapa mind gyakrabban jött haza későn, mind gyakrabban kellett vidéki kiszállásokra mennie, és hol pénztárcáját, hol drága téli kabátját hagyta folyton el… 1957-ben tehát újra elbúcsúztak Loncitól, Erika lányuktól, vejüktől, Misitől és immár unokájuktól, tehát tőlem is, vonatra, hajóra szálltak, és meg sem álltak, amíg meg nem látták az algíri kikötő felett magasodó Casbah fehér házait. Nagypapa, aki hatvanhárom éves volt ekkor, újra leült a rajzasztalhoz és újra összerajzolt pár elfogadható évet maguknak. De aztán francia Algériának vége lett, fehér embernek ott maradni többé nem volt lehető; 1964. tavaszán újra és immár véglegesen hazatértek Magyarországra. Itt még adatott nekik néhány békés, nyugodalmas, unokázós, Lonci nénis, Nándi bácsis, bélyegrendezgetős, sakkozgatós, televíziózós, vasárnapi ebédes, borsóleveses, hagymás krumplis év.

        vissza