PRESSER GÁBOR Az LGT első vagy második romániai turnéján, a mai napig senki nem érti, hogy miért, a magyarországi gázsinak körülbelül a tízszeresét fizették. Az első hét Erdélyben telt, és tulajdonképpen a nyomunkban a rendőrség agyonverte fél Erdélyt. Aki bejutott a sportcsarnokba, ahol játszottunk, azt azért, aki kint maradt, azt azért. Ploiestiben már nyugi volt, lejátszottuk a bulit, és bejött két helyes kislány az öltözőbe, jól daráltak angolul, de nagyon, beszélgettek Somlóval meg velem. Ezt úgy értsd, hogy ők beszéltek, mi meg ültünk fáradtan. Irtó édesek voltak, s eléggé kicsik, tizenöt-tizenhat évesek, úgy gondoltuk, semmi baj nem lehet, ha beszélgetünk velük. Aztán elmentünk a szállodába, mire mi odaértünk, ők már ott voltak a portán. Megint leültünk beszélgetni a hallban, oda kértünk valami kaját, mert őket a koruk miatt nem engedték be az étterembe, az már éjszakai szórakozóhelynek számított. Fél egykor a hallból is elküldték őket. Nagyon édesek voltak, és akivel én beszélgettem, az különösen. Eltelt egy kis idő, mi hazajöttünk, letiltottak minket, mint mindig, ha alkalom adódott rá. Egy romániai turné után tökéletesen érthetővolt azokban az időkben, ha az Interkoncert igazgatója azonnal letiltat egy zenekart. Később jött egy levél. Az a kislány küldte Romániából, megírta, hogy mennyire szeret engem. Én csak nevetgéltem, mert ugye tetemes korkülönbség volt köztünk. De ő megint írt, és megírta, tudja ő, hogy én nem válaszolok, és egyáltalán nem tévedett, mert én nem szeretek levelezni. Ő viszont mindig írt. Addigra eltelt másfél év, akkor úgy gondolta, ő már elég koros lett ahhoz, hogy felszólítson engem arra, hogy legyek a férje. Erre se válaszoltam. Közben kazettákat is küldött, amin zongorázott és énekelt, méghozzá veszedelmesen jól. Őrült izgalmas nótákat írt, és énekelte angol szövegekkel. Nyáron lementem a barátaimmal a Balatonra, ez valószínűleg egy LGT turnéhoz kapcsolódott. Kivettünk egy házat. Időközben a sokadik levélre, amelyben megkérte a kezemet, mégis válaszoltam, megírtam, hogy nincs kedvem hozzá, de a szövegbe egy olyan mondat is belekerült, hogy majd egyszer személyesen elmagyarázom. Mire ő rögtön azt válaszolta, hogy jön! Nem baj, gondoltam, szépen elmondom majd neki, hogy nem vagyok annyira nősülős típus, én még éretlen vagyok, bármennyire is elérte már ő a tizenhetediket. De azért olyan izgalmas, olyan finom dolog volt ez. Eljött az a nap, amikor ő megérkezett a Keletibe, nekem épp lerobbant a kocsim, Zorán hozott föl a Balatonról. Álltunk a pályaudvaron. — Úristen, nem vettem virágot, micsoda egy barom vagyok! Zorán azt mondta, majd veszünk később. Megállt a vonat, az Orient express… és leszállt a másik lány. Az, aki Somlóval beszélgetett. Az is helyes volt, csak nem tetszett nekem. De egyáltalán nem. Jött felém mosolyogva. Odasúgtam Zoránnak: — Te, nagy gáz van. — Mi baj? — Ez nem az. — Na, menjél te a... — De tényleg nem az, hanem a másik! — Milyen másik? — Most ezt nem tudom elmondani, ez a Somlóval beszélgetett! Ő már ott állt, bűbájosan, puszi jobbról-balról. Nincs mit csinálni, megyünk a Balatonra, és ott aztán pláne megmondom, hogy nem nősülök. Sokkal könnyebben fog menni. Aranyos volt a kislány, csivitelt, mosolygott, nem is értem, miért nem tudtam örülni neki. Leértünk, nagyon helyesek voltak a barátaim, meg a barátaim gyerekei, mindig foglalkoztak vele, de én folyton menekülőben voltam. Valahogyan a végén csak megmondtam neki, hogy mi nem fogunk összeházasodni, akkor ő nagyon elszomorodott, de nagy nehezen beletörődött. Sikerült föltennünk egy vonatra, hazament. Azt hittem, többé nem hallok róla. De írt megint, most már New Yorkból. Mondta ő korábban, hogy neki mindenkije New Yorkban él, de nem vettem komolyan. Elkezdtek jönni a levelek New Yorkból. Írta, hogy semmi baj, érti, hogy én túl fiatalnak érzem magam a házassághoz (akkor lehettem úgy harminc körül), nem baj, ő azért vár. Mindez a hetvenes években zajlott. Idővel fényképeket is küldött, ott állt az egyiken karonfogva Chick Coreával, a világhírű jazz-zongoristával, és más világhírességekkel is. Kiderült, hogy már majdnem mindenkit ismer. Elhelyezkedett egy újságnál, cikkeket írt. Meg szorgalmasan leveleket, nekem. Én mindig elolvastam, és sosem válaszoltam. Illetve egyetlen egyszer, amikor New Yorkba készültem, gondoltam, odakinn összefuthatunk, ennyi levél után. Ő azt írta, majd keres. Hát meg is talált. Föl kellett mennem hozzájuk, vasárnapi ebédre. A Park Avenue-n laktak, ami New Yorkban olyan, mint Budapesten a Rózsadomb, csak sokkal olyanabb, már ami az árakat illeti, de bent van a város kellős közepén. Tábornok állt a kapuban… ők meg ott laktak, egy egész emeletet elfoglalva. Hatalmas család, tizenöten vagy húszan, sok gyerek, ordítozás… A vasárnapi ebédet komornyik tálalta föl. Mindenkivel megismerkedtem. Az egyik nagyon híres színész, a másik menő szórakoztatóipari ügyvéd, és így tovább, az egész família sikeres és gazdag. Üldögéltünk, én azon gondolkodtam, hogyan fogok innen lelécelni, és főleg mikor. De azt mondták: — Menjünk be a könyvtárszobába! Átvonultunk, kezdődött a szivarozás meg a sétálgatás – nagy szoba volt –, meg a beszélgetés. Igen megszerettek engem, úgyhogy még többször is vendégül láttak. Alina, mert így hívták ezt a lányt, telefonált, hogy kedden este megyünk a Stevie Wonder koncertre. Akkor a Stevie a királyok királya volt a mi műfajunkban. — Gyere értem taxival. Jó. Érte mentem taxival, beült, azt mondta a sofőrnek, hajtson egy bizonyos cukrászdához. A cukrászdában Alina átvett egy hatalmas tortát. — Ezt minek visszük a koncertre? — Visszük a Stevie-nek. Mindig tudtam, hogy nem teljesen komplett a csaj. Végigültük a koncertet, ő kezében a tortával, a többiek mind őrjöngtek, táncoltak, Stevie Wonder csodát tett a színpadon. A Radio City Hall-ban volt a koncert, az a leghíresebb előadótermek egyike, befér vagy hatezer ember. Amikor vége lett, azt mondta Alina: — Gyere, most bemegyünk Stevie-hez, az öltözőbe. Én tudtam, hogy az lehetetlen, én azért elég régi róka vagyok ebben a szakmában, nem olyan könnyű bejutni egy világhírű művész öltözőjébe, különösen New Yorkban. Ott állt az öltöző előtt sorban néhány világsztár, akik szintén bebocsátásra vártak, azonban Alina elhúzott mellettük. Mindenki azt mondta: — Hello, Alina! — és mi csak mentünk. A biztonsági őrökön is túljutottunk, Alina kinyitotta az ajtót, és így köszönt: — Hi, Stevie! Mire Stevie Wonder, aki világtalan: — Hi, Alina! Alina odaadta a tortát, Stevie azt mondta, hogy ez ugyanolyan jó, mint a tavaly májusi torta. Gondoltam, hát igen! Alina mégiscsak sokra vitte itt New Yorkban. Egy hét múlva azzal hívott fel az ügyvéd nagybácsi, hogy beszélnünk kéne. Tudtam, hogy nekem ez nagyon rossz lesz. Beültünk a Russian Tea Room-ba, egy méregdrága helyre, ahol a szórakoztatóipar legfelső körei gyűlnek össze, tehát ügynökök, színészek, rendezők, írók, zenészek. Rendeltünk, és minden kertelés nélkül így kezdte a nagybácsi: — Te, vedd el Alinát feleségül. — Én… inkább nem. Próbált rábeszélni, hogy gondolkozzam rajta, a végén kitette az adu ászt: — Ha elveszed, megkapod az Arthur párizsi lakását a zongorákkal. Nem tudtam, milyen Artúrra gondol. Lassan kiderült. Arthur az a nagybácsi, akiről már hallottam tőlük, nemrég halt meg. Arthur Rubinstein volt ő, a világhírű zongoraművész. Szóval, ha elvettem volna Alinát, most Párizsban lakhatnék Arthur Rubinstein otthonában, Alinával, meg az összes zongorával. Én inkább hazajöttem. Azóta nincs barátság.

        vissza