Részlet a Nagyon kicsi című kalandból Évek óta ismertem őket, ha az egyiküket csak látásból is, és az iskolában még mindig meg-meghökkentem azon, hogy Vikinga, az osztálytársam, meg a nevetős szemű, széles vállú, szeplős bátyja, Viking, úgy hasonlít egymásra, mintha nem két év, hanem másfél perc volna köztük. Vikinga az ötödikes karácsony előtt Alex, az ikertestvérem nevét húzta ki a Harrer Csabi sísapkájából. Így tehát elmondhatjuk, egyetlen óriástábla Boci csokinak köszönhetően két évvel később kis túlzással szólva szakadatlanul Dánián járt az eszünk, mind a négyünké. Dánia legfontosabb részeiről persze számos könyvet átlapoztunk – az ember hamar túlteszi magát a rajzokon –, viccet is ismertünk, Dánia a maga módján már óvodában beszédtéma volt, és gyakran az iskolában is úgy tettünk, mintha értenénk: az öltözőszekrényeknél, a klubdélutánokon, a röplabdaedzés után, a gyereknapi lufifújó verseny hangzavara elől egy sarokba húzódva szívesen okoskodtunk egymásnak. Otthon Nagyik, aki igazán nem keveset tett azért, hogy még hatvan fölött se lehessen prűdnek nevezni, többnyire halogatta a beszélgetéseket, amelyekben mi ketten előbb-utóbb Dániáról kérdeztük volna. Persze szóról-szóra tudta, mi hangzott el azon az osztályfőnöki órán, hatodikban, amelyet rendhagyó módon a Kovács István édesanyja tartott meg nekünk, és amelyről kiküldték a fiúkat, hogy velük egy másik, szintén orvos szülő beszélgessen a folyosón, egyetlen hosszú tornapadon. Nagyik azt is kitalálta, Dánia fővárosáról mélyen hallgattak. Az iskola azon körökbe sorolta magát, ahol ilyesmiről nem illendő beszélni. Mit várhatunk, állítólag még ma is nők milliói halnak meg anélkül, hogy életükben egyszer is kiejtenék a nevét egy férfi társaságában. Nagyik különösebb szeméremérzet nélkül elárulta, neki sosem voltak ilyen gondjai. Ő is azokról a dán városokról beszélt nekünk, mint a Kovács István anyukája, csak éppen egészen más szándékkal. Helsingør? Holbæk? Kolding? Remek helyek, kihagyhatatlan helyek, a maguk módján csodálatos helyek. Csak le ne ragadjunk ott. Ha egy férfi és egy nő szeretik egymást, előbb-utóbb eljutnak Dániába, ez a világ rendje. A fiúk automatikusan érintik a fővárost, ez színtiszta biológia, a lányok helyzete kicsit bonyolultabb – itt Nagyik kegyelmet nem ismerő részletességgel tárta fel a női városnézés trükkjeit. A rá jellemző természetes határozottsággal mesélte el, hogyan teheti ez ügyben a legtöbbet a szeretett férfi – mert bár magányosan egyszerűbbnek tűnik, az azért mégsem az életigenlés csúcsa. Aki igazán bele akar kóstolni a világba, a dán fővárosban mondja a másiknak azt, hogy szeretlek. Jeg elsker dig. Nagyik szerint azt a pasast, akinek ez nem a világ legtermészetesebb dolga, még mosogatni sem érdemes megtartani. Az epésebbje összezagyvál mindenfélét, de attól még a dán főváros látogatása elsők közt különbözteti meg az embert az állattól. Ha eljön az ideje, persze, össze lehet, sőt össze kell csukni az esernyőt a szakadatlanul szitáló ködben, ha ez nem így volna, most nem ülnénk itt – de addig is, összeszorított foggal megtagadni az örömöt magunktól és másoktól, ettől még senki nem vált szentté, legfeljebb a reménytelen kicsi savanykák látják benne utolsó esélyüket, akik még a vonatjegyet sem találnák meg Észak Párizsába. Mert sérthetetlen, mint a levegő, s hiú ütésink vásott gúny neki. De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj. Vikinggel az iskola közelében, a sarki trafikban futottam össze, nem láttam a nyolcadikos ballagása óta. Én kókuszos szeletet kértem, ő egy doboz St. Morritzot, sötétbarnát és karcsút, eszembe sem jutott azon csodálkozni, honnan van erre pénze, ő tizenöt éves volt, én csaknem tizenhárom. Alex és Vikinga négy hónapja fogták egymás kezét, más nem történt köztük, hiába a mélységesen irigy és maga örömén búsuló szóbeszéd. Aztán persze igazán senki nem hallotta, mit mondanak egymásnak, már rég oda-vissza híresztelték róluk, amikor ők hamvasan ragyogva leereszkedtek egy padra a kisparkban sötétedés után, hogy abban a végtelenített pillanatban, amit nem tud az ember elfelejteni, belépjenek az ősi vár kapuján, és aznap még órákig úgy zsongjon a vérük, hogy alig tudjanak elaludni, ilyen hát Helsingør. Beérték a pletyka egy részét, attól kezdve tényleg ki sem szálltak egymás szájából, ám addigra a folytonos reflektorfénynek köszönhetően tulajdonképpen elfeledkezett róluk az iskola, ők meg haladtak, ahogy jólesik, se tettre ferde gondolat. Így, mint napra éj, ugyanabban a trafikban még kétszer véletlenül, vörös, szeplős mosolya mit sem kopott, a szívem egyenként feszítette volna le a patentokat a piros vízlepergetős dzsekimről, az alsó ajkam annyira elzsibbadt, hogy nem is tudom, ki szólt ilyenkor helyettem, a harmadik alkalommal olyan könnyedén beszéltük meg, még akkor is égett az arcom, amikor hazaértem, keddenként hét órám van, legyen fél három után öt perccel, de minden más napon jó a háromnegyed kettő, itt, a trafiknál.

        vissza