Irni Mindig írónak készültem. Nem tudom, miért. Így születtem. Már akkor író akartam lenni, amikor még nem tudtam Írni. Fejben fabrikáltam néhány soros verseket, rövidke történeteket. Ugyanakkor olvasónak is készültem. Ötéves koromra megtanultam a betűket. Anyám esténként egy-egy oldalt fölolvasott a mesekönyvből, melyet előző karácsonyra kaptam. Egy medvebocsról szólt, aki Mackóvárosban él, s időnként vonaton utazik. Nagyon irigyeltem ezért. Szerbusztok, gyerekek, mackószívem veletek! – üzente a kis bocs a kis olvasóknak. Örültem, hogy valakinek a szíve végre énvelem van. Újra meg újra követeltem a fölolvasást. Hamarosan kívülről fújtam a szöveget, el-elakadó anyámat én segítettem ki. Megsértődött: Minek olvassam, ha úgyis fejből tudod? Csak olvasd, olvasd, könyörögtem. Sokszor nézegettem egymagamban a nyomtatott sorokat, izgalmas rajznak tűntek nekem. Leggyakrabban az utolsó mondatot vizsgálgattam: Szerbusztok, gyerekek, mackószívem veletek! Tudtam, hogy ez van odaírva, már azonosíthattam a fejemben brummogó szavakat a papíron vonuló betűosztagokkal. És egyszer, egy különösen tiszta fényű délutánon – máig érzem a gerincemben a fölszabadító érzést – hirtelen összeállt. Fogalmam se volt, mi történik velem, de az előző percben még megfejthetetlen vonalrengeteg immár tartalomhordozóvá vált, el tudtam olvasni: S-z-e-r-b-u-s-z-t-o-k, g-y-e-r-e-k-e-k... Életem legfölemelőbb pillanatainak egyikét éltem át. Kevéssel ezután történt, hogy megszegvén a szabályokat, kiszöktem az udvarból, elkódorogtam. Egészen addig mentem, míg az utcasarokra nem értem. Mi lehet a sarkon túl? Eszembe ötlött az Óperencián túl, ahol a kurtafarkú malac túr. Talán errefelé is találok kurta farkú malacot, vagy más holnemvolt csodát. Meghódítottam a következő sarkot, újabb tilalomfát ledöntve: átkeltem az úttesten. És még egyszer. Kétszer. Háromszor. A hőségben megolvadt aszfalt minden lépésnél megragadta a szandálom, úgy éreztem, el akar kapni, be akar kebelezni, ez a büntetésem. Futóra vettem, rohantam, míg bírtam szusszal. Szakadt rólam a víz. Íves kaputorkolat előtt találtam magam, odabenn hívogatón hűvös félhomály. Beléptem. Hatalmas, boltozatos terem, középen sötétlő padsorokkal. Kétoldalt néhány gyertya pislákolt. A helyiség végében emelvény, cirádás kőasztal, rajta hosszúkás, ütött-kopott fémedények, fonnyadt virágok vödörféleségben, és egy akkora könyv, amekkorát harmadmagammal se bírtam volna el. Megbabonázva közelítettem, félve és bizakodva. Ahol ilyen szép nagy könyv van, nem lehet baj. Már ott ágaskodtam a kőasztal tövében, a fehér terítőbe csimpaszkodva, amikor észrevettem fönn a falon a keresztet, rajta a fájdalmas tekintetű emberalakot, a töviskoszorúval, könnyező tekintettel, s a bordáira festett, igen élethűen vérző sebbel. Úristen... – egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Mi történt vele? Orvost, gyorsan! – gondoltam. Amikor a papám Balatonszabadiban belelépett a rozsdás szögbe, és vérzett a talpa, a mamám állította, hogy orvost kell hívni, de gyorsan. Haragudott a papámra, aki nem hívott orvost, hanem bekötözte magát. Ez a férfi oda volt szegelve a kereszthez, sejthettem, hogy nem véletlen baleset érte. Eladdig sosem Jártam templomban, nem hallottam vallásról, Istenről, feszületről. A sarló és kalapács évei voltak azok. Ma már kiszámíthatom, 1956 nyarán történt. Kiáltás készülődött bennem, de megbénította félelem. Ekkor vettem észre az odaszögezett ember talpa alatt a négybetűs föliratot. Hófehéren fénylett. IRNI Az ékezethibán átsiklottam. Természetesnek véltem, hogy éppen ezt írták a vaskos könyv fölé. (Talán ha azt olvasom: SIRNI, alanyi költő lesz belőlem.) Világos: írni kell. És persze olvasni. Legyen meg az ő akarata.

        vissza