A FLÂNEUR ELŐSZAVA Ami az ebben a kötetben található írásokat összeköti, az én vagyok. Én, amint éppen nem vagyok otthon. Nem vagyok egy hazajáró lélek, merthogy el sem szeretek menni hazulról. Otthonom pedig lassan fél évtizede a pesti Újlipótváros. Bevackoltam, ide, bekuckóztam; szorongás fog el, ha át kell kelnem akárcsak a Körút túloldalára is. Nem szeretek menni sehova, csak le. Ide le. Ki. Ki az aszfaltparkba, le a flaszterkertbe. És odalenn menni egy keveset. Meg jönni. Jönni-menni csak úgy. Kószálni, bóklászni összevissza. Nem valami cél felé megyek, célom a menés maga. Kószáló vagyok, tudom rég. De azzal csak mostanság jöttem tisztába, hogy nem vagyok ezzel egyedül, be vagyok sorolva tudományos egzaktsággal, meg is vagyok határozva, valóságos típus vagyok, fajta, species. Úgy hívnak: flâneur. Állítólag a jeles és tragikus sorsú német filozófus, Walter Benjamin rögzítette először a flâneur főbb vonásait. Ezek szerint a flâneur tipikusan nagyvárosi jelenség, jellegzetesen tizenkilencedik századi produktum, elavult, ódon, idejétmúlt tehát. Jellemzőn a férfi nemhez tartozik, legtöbbször egyedül rója útját, néha párban, de nővel soha. A nő nem érti, hogyan lehet menni cél nélkül, terv nélkül, sehova. Pedig a kószáló céltalan, értelmetlen lődörgése látszat csupán; a kószálás komoly ténykedés. A flâneur útjai során maga számára is észrevétlenül megismeri, kiismeri, belakja a várost, nem is csupán megismeri, de eggyé is válik vele, szervül abban, és így maga is alakítja azt. A kószáló a város részévé válik. Elvárosul, urbánul. Flâneur vagyok tehát, fajtámnak jellegzetes példánya, és bőrömből kibújni akkor sem tudok, ha a balsors vagy a jó szerencse idegenbe vet. A kószáló mindig mindenhová viszi magával otthonát. Persze én nem bánom, ha van valaki, nyelv, kalauz, aki otthon van a tájon, amely nekem idegen, aki otthonossá teszi számomra is a más világot. Amit én, miközben ismerkedem vele, mindig összemérek az otthon megszokottal. Amszterdamtól Kolozsvárig vannak itt úti vázlatok. Néha kibukik belőlem a stréber tanuló, a kisokos, fölsorolok, megemlítek olyan helyeket is, amelyeket csak felületesen ismerek, ahová csak készülök, de ahová, ígérem, elmegyek hamarosan, és akkor alaposabban, életesebben referálok majd élményeimről; addig is előreküldöm az olvasót. De teljességre nem törekszem, és nem is fogok törekedni már. Én nem uta¬zom, csak odacsöppenek valahová. Eltébolygok. Kiruccanok. Nyakon csípnek, és visznek. Gyakorta megyek komoly sleppel, az otthonosság érzetét növelve ezzel is. Kóstolók sorjáznak e könyvben Európa és Magyarország végtelen gazdagságú asztaláról, találomra fölcsipegetett úti kóstolók, vendégmorzsák, hazafalatkák. Fotózással nem kísérletezem, túl sok nagyszerű fotográfus barátom van ahhoz; én a látottakat, hallottakat, tapasztaltakat írásban próbálom regisztrálni. Ha sikerül, ha nem, ha jól, ha rosszul, mindegy ma már; ezt szoktam meg, ez a szakmám, ebből élek, ez az életem.

        vissza