Megyek Budára. Átmegyek. Rég voltam ott. Ideje megnéznem, mi van manapság Budán. A távoli, ködös Budán. Hátha ott is van valami. Nem valószínű, de hátha. Átmegyek Budára. De mit vegyek fel? Mit hordanak arrafelé a népek? Milyen a budai viselet? Sportosra vegyem magamat vagy elegantosabbra? Jobb lesz lazábban menni, rájövök hamar. Dimbes-dombos Buda, emlékszem. Könnyen megizzad ott az ember. Elkoszolódik. Emlékszem, mert valamikor gyakran jártam át Budára. Tanítottam ott, kórházaztam, naponta jártam át hosszú évekig. Csak lakni nem laktam ott soha. Azt azért nem. Vagy Pesten lakik az ember, vagy Budán. A kettőt nem lehet váltogatni, keverni. Attól az ember csúnyán megzavarodna. Van egy idősebb barátnőm, ő mondta egyszer, hogy néki mindegy, hol lakik, csak közötte és a lánya között ne legyen folyó. Mert ő átélte azt, amikor lebombázták a hidakat. És aki azt átélte egyszer, nem felejti el. Sőt, ebbéli tudását áthagyományozza gyermekeire, unokáira is. Három nemzedéken át rögzül az efféle tapasztalás. A negyedik nemzedék felejt. És nekiáll, és felrobbantja a hidakat. És aztán ott áll megfürödve. De még vannak hidak. A negyedik nemzedék csak most cseperedik. Még át lehet menni, hát gondoltam, élek a lehetőséggel, átmegyek. Lazán öltözök fel, nem haza megyek, nem is vendégségbe, nem színházba. Ott olyan nincs is. Hamarosan másutt se lesz, de ott soha nem is volt. Na jó, a Karinthyé. Egy remek, mindentől független, becsületes vidéki színház. Egy darab. Mint minden vidéki városban, Budán is van színház, egy darab. De Budán inkább hegy van. Hegyecske. Hegynek kevés, fölmászni rá sok. Komolytalan. És különben is. Be van építve már mind egészen. Tönkre van téve, el van lopva, ki van irtva, úgy járt a budai hegy is, mint minden minálunk, ami egykor élő, szerves volt, eleven. Pórul. Mindegy. Átmegyek. Villamossal. Csak addig érjek el valahogy. Erre rá kell szánnom bőven az időt. Egy órába biztosan belekerül az út a Pannóniától a Jászaiig. Nekem. Indulok, szinte azonnal. Éppen csak megnézem, ki van-e kapcsolva a gép, a tévé, a rádió, a rezsó, ki van-e húzva a dugaszolóaljzat, el van-e oltva valamennyi villany, be vannak-e csukva az ablakok. Mire mindezzel végzek, egy kicsit elpilledek, mi tagadás. Úgy gondolom, hogy igazán megérdemlek egy rajtfröccsöt. 1. szódaszó Induló Töltök hát, és milyen jól teszem, mert erről eszembe jut, hogy nincsen szóda. Vagyis hogy van, de nem elég. Szódának lenni kell. De nem elég lenni! Elégnek kell lenni! Van ugyan vagy hat-nyolc liter most is, de az nem elég. Mert sosem lehet tudni, milyen idők jönnek. Például, egyszer csak történik valami, és nem lehet lemenni. Vagy hirtelen szódahiány üti fel a fejét. Volt már ilyen. És ha nem volt is, lehet bármikor. Hiány bármiből lehet bármikor. És lesz is. Biztosan lesz. Az egyetlen biztos dolog ezen a világon, a bizonytalanság. Hogy valami nem lesz. Miért ne pont szóda lenne az? Ami nem lesz. Kiveszek hát a konyhai kisasztal bal lába alól, az üres palackok szokott helyéről egy egy egész háromnegyed literes – mert Marietta ilyent forgalmaz – üres műanyag szódás palackot, s jó kis vászonszákomba csúsztatom. Közben szinte öntudatlanul konstatálom, hogy van még egy üres palackom és van három teli az asztalka másik lábánál, ahol a teli palackokat tartom, és van egy – jól tudom – a hűtőben is, hisz ott mindig kell lennie egynek. A patronos meg aluszik egy vagy két masinaszóda mellett, természetesen. Aztán megnézem, mi van a patronnal. Látom, hogy már van egy doboz üres patronom, azt is beteszem a palack mellé a szatyorba. Aztán már, nehogy véletlenül otthon felejtsem, a szákot lóbázva kortyolgatom el rajtfröccsöm maradékát. Mert már volt olyan. Mikor ezzel végzek, máris indulok.

        vissza