Kókuszreszelők Ki nem állhattam a novembert. Semmi keresnivalója nem volt az életemben. Csak arra szolgált, hogy kitöltse azt az űrt, mely az utolsó négysarkos meg a karácsonyi szünet között feszült. Az ember állt az ablak előtt, és nézte, csak nézte, hogyan töri derékba minden tervét a szürkén omló későőszi eső, ez minden, amit a novemberről mondhatunk. Kidobott idő volt az egész. A legnagyobb erőfeszítéssel tudok csak felidézni bármit is, ami a novemberhez kötött. Talán egy lassú, méltóságteljes temetői séta Megyeren. Egy igazolatlan biciklis eltévedés, hosszúra nyúlt sallerozással. Egy-két indiánkönyv, melyben délután és éjszaka, valóság és képzelet kibogozhatatlanul egybefonódott. És egy kalandos kókuszdió. A kókuszdió valamikor a hatvanas évek elején érkezett, komoly feltűnést keltve. Apám küldte születésnapi csomagban, épp csak egy hónappal tévesztve el születésem dátumát. Ilyesmi persze megesett vele akkoriban, tengernyi baja volt, nősült épp és új munkát talált magának, vállát nyomta a családalapítás és beilleszkedés ezernyi gondja is, nem csoda, hogy el-elfeledte néha otthonmaradt fiát. Vagy hogy nem emlékezett minden apró részletre vele kapcsolatban. Hogy hívják. Mit szeret enni. Milyen betegségeken esett át. Mikor van a születésnapja. Vagy hogy van neki egyáltalán. Ebben az évben még egészen jól jártam, mert megfeledkezve nem lett, hanem csak előrehozva – a csomag pont tizenkilencedikén érkezett, ahogy illik, éppen csak egy hónappal a megfelelő dátum előtt. Ilyesmi nékem sosem szegte kedvemet – örültem, ha kaptam ajándékot, bármi lett légyen is, és akkor is örültem, ha nem – legalább nem kellett hálásnak len nem érte. Egyszóval az atyai szeszély ezúttal ünneppé varázsolta a gonosz novembert. Mert ahhoz kérdés nem fért, hogy egy Hollandiából érkező csomag ünnep volt, piros betűs ünnep, mégpedig a javából. Kezdődött azzal, hogy a bolond Flóri egyszer csak bekiabált a középső szoba ablakán: – Sebestyén bácsi, csomagja jött! A bolond Flóri afféle szélverte legény volt, le nem hervadt a mosoly az arcáról, amíg dongalábaival tekerte szódásoktól levetett triciklijét. Dolgozni nem vették föl sehova, mert ha olyanja volt, a saját nevét is elfeledte (amely Szabó Ferenc volt egyébként, de mindenki bolond Flórinak hívta csak, a falábú Albertre utalva: ujpestiek és francstadtiak akkor sem ettek egymás tenyeréből), de ha kedveztek a csillagállások, vígan száguldozott fel és alá Istvántelken, apró szívességeket teljesítve pincékben meg konyhakertekben, néha egy tál levest, néha egy karéj kenyeret, néha egy forintot kapva jutalmul. A bolond Flóri hozzátartozott a hétköznapjainkhoz, vigyázott a kutyákra és megsimogatta a kisdedeket, elment cigarettáért és bedobta a lottószelvényeket. (Néha csak a szomszéd postaládájába.) Úgy járt ki s be a Tavasz utcai házakban, mintha családtag volna. Hírhozó is igen szeretett lenni a bolond Flóri, néha órákig várakozott az Árpád úton, a Víztorony előtt vagy a Klarisszeumnál, és ha feltűnt a szódás, a szenes vagy a jeges, végigszáguldott előtte az utcákon, kerítésen és ablakon át hirdetve eljövetelét. De igazi kedvence a csomagpostás volt. Megesett, hogy elment egészen a főpostáig, és addig mesterkedett, míg valahogy csak kitudta, kinek érkezik csomagja aznap. Aztán ő köszöntött be a jó hírrel legelébb. Meg is lett a jutalma – egy komoly csomagért akár még egy pohár bor is kinézett a Flórinak: azt látták volna, milyen jókedve kerekedett olyankor. Még énekelt is hazafelé a triciklijén: Az én rózsám vasutas, ezt szerette leginkább. Egyszóval úgy kezdődött a nap, hogy a Flóri bekiabálta a jó hírt a dunyhaszellőztetésre résnyire hagyott ablakon: nagyapám dobott neki egy csomag Nikotex Munkást, aztán fölvette a jobbik nadrágját. Ha csomag, akkor intézkedés lesz, vendégség is minden bizonnyal, fölfordulás tehát, amelyhez ezerszer varrott házinadrágja nem illik. Nagyanyám meg menetrend szerint jajveszékelni kezdett, vajon mit küldhetett már megint apám (égen-földön nem volt más rokonunk sem külhonban, sem vidéken, nem volt nehéz kitalálni, hogy ő áll a dolgok hátterében), és mennyi vámot kell majd érte fizetnünk. És főleg miből. Egyszóval felbolydult a ház. Tizenegy óra felé érkezett meg a zöldre pingált Csepel teherautó, vászonteteje hátul panyókára csapva, alóla igazi csomaghegyek kandikáltak ki. Amikor megállott a ház előtt, mindannyian kirohantunk a fogadására, még a Bobby, öreg pulikutyánk is velünk tartott. Kijött persze a fél utca is, egy csomag érkezése messzeszóló esemény volt akkoriban István-telken, különösen novemberi napokon. A csomagpostás leállította a motort, fölmászott a teherautó platójára, és rózsaszínű utalványát a kezében tartva hosszú percekig nyomozta járandóságunkat. Néha kezébe vett, megforgatott, felemelt egy-egy csomagot, mi olyankor ágaskodva figyeltük, vajon milyen méretű szerencsében részeltet majd a sors. Hosszú küzdelem után egy meglehetősen kicsiny dobozka maradt a hivatalos kézben. – Sebestyén? – Sebestyén. – Tavasz százhuszonhat? – Stimmel. – Rotterdamból? – Jószerivel. Tintaceruza került elő a postási fül mögül, a közeg megnyalta kicsit, aztán megmutatta nagyapámnak, hol írja alá, elfogadta a közben erősen megizzadt ötvenfillérest a felmenői kézből, tisztelgett és továbbállt. Mi meg szépen bevonultunk a dobozzal a konyhába, miközben a szomszédok széles körben találgatták, vajon mi érkezhetett hozzánk a szabad világból egy nagyobb szappantartónyi dobozban. Egy kókuszdió érkezett, semmi más. Őszintén szólva magam fel sem igen ismertem, pedig láttam már kókuszdiót korábban, igaz, csak rajzfilmen – jókedvű majmok dobálóztak vele a mesemozi minapi matinéján. „Nocsak, hát ilyen van a valóságban is”, emlékszem, ez volt az első gondolatom. – Jesszusmária – csapta össze a kezét nagyanyám valahol az ijedtség meg a dicsekvés határán. – A Kónuszékat meg fogja ütni a guta. A Kónuszékat tényleg megütötte a guta, meg az összes többi szomszédokat, ismerősöket, a Hrazdilékat, a Rékaiékat, Kovácsékat, Hevéréket. Azon a héten komoly tényező voltunk a Tavasz utcában, ahová fennállása óta egyetlen kókusz dió nem sok, annyi nem érkezett. A következő napokban valóságos búcsújáróhely lett a konyhánkból, boldog-boldogtalan adta egymásnak a kilincset, s nem csak a gyermekek között akadt, aki most látott először kókuszdiót. Nagyapám ült kedves hokedlijén, és végtelen türelemmel magyarázta mindenkinek, hogy ez itt a kókuszpálma érett gyümölcse, Afrikában terem, de hogy pontosan melyik országban, azt egyetlen példány alapján korai volna megállapítani. Hamarosan előkerült az ATI kisatlasz is, nagyapám kedves olvasmánya és fő támasza a keresztrejtvényfejtés rögös útján, abból vezettük le, hány kilométert kellett bejárnia a kókuszdiónak, míg egy ismeretlen afrikai országból Hollandia érintésével megérkezett Ujpestre. Diadalmas napok voltak, annyi szent. A dicsőségből jutott nekem is épp elég, most már nem akárki voltam a közösség szemében, hanem egy igazi, hamisítatlan kókuszdió-tulajdonos, szemmel látható volt a változás a respektemen. Még a Bobby kutya is előre ugatott eztán, ha meglátott. Vasárnapra nagyapám végre szüretet rendelt el. Áthívtuk a Fazekasékat meg a Kovácsékat, megjöttek Bora néniék is, alig is fértünk el a konyhában, amikor nagyapám, néhány magyarázó mondat után földhöz vágta a kókuszdiót. Épp úgy, ahogy a majmoktól látta nemrégiben. Akkor értettem meg, hogy bármit állítson róla, ő is most lát ilyet először. – Micsinál? – sikított nagyanyám. – Maga ebbe ne szóljon bele, Arana – mondta nagyapám kimérten. Ha nagyanyám Arana volt a nagyapai szóhasználatban, az nem ígért sok jót: Aranka, sőt Aranya járt neki békességes időkben. Igaz, hogy volt az Aranánál lejjebb is, a Rana, de akkor már jött szemből a migrén is meg a repülősó – ilyesmi azonban csak a legvégső esetben fordult elő a Tavasz utcában. Most ott álltunk az Aranánál, egy törhetetlen kókuszdióval. Mert akárhányszor földhöz vágtuk, kutya baja sem lett. Pedig a Kovács úr még rá is ugrott szinte, de a kókuszdió vidáman kisiklott a csizmája alól és nevetett a markába: csak pörgött-forgott a konyhakövön, mint egy elszabadult tojásbrikett. – Hívni kell a Ricsovics bácsit. A Ricsovics bácsi vénséges vén ember volt a Klára utcából, de az a hír járta róla, hogy a húszas években első segédként dolgozott a Nagy és Eichnernél, a Nyugati mellett: ott pedig ládaszám állottak a legfinomabb gyarmatáruk. Beletelt néhány órába, míg a Ricsovics bácsi átcsoszogott hozzánk (nem találta a fél mamuszát, azért), de megérte, mert ahogy megérkezett, szakértő szemmel végigmérte a közönséget meg a kókuszt és aztán reszelős hangon azt kérdezte: – Meg van már fúrva? Volt nagy csodálkozás akkor. De kiderült, hogy a kókuszban odabent igazi, pompás tej lakik („még jó, hogy nem törte szét az a vadember” – hallottam nagyanyám hangját az előszoba felől), amit az elliptoid kétoldali megfúrásával tehetünk magunkévá. Nagyapám rögtön a tettek mezejére lépett. Kihozta a sufniból a furdancsot, a közepes méretű satut, a gyümölcsöt határozottan befogta a satupofák közé, és fúrni kezdett. Egy luk fölül, fordítás, egy luk alul. Aztán kért egy sajtárt, és megfordította a kókuszt. Egyetlen csöpp tej nem sok, annyi ki nem csurgott belőle. – Ez egy múzeumi darab! – legyintett a Ricsovics bácsi, és végleg kicsoszogott az életünkből. A Bora néni, hogy mentse a menthetőt (mégiscsak az ő szeretett bátyja küldte ezt a kókuszmatuzsálemet a nyakunkra), hirtelen magyarázni kezdte, hogy biztosan az utazás meg a hőmérséklet-változás miatt fagyott bele a tej a kókuszba, de ez lényegtelen, hiszen ebben a gyümölcsben a húsa a fontos, ahhoz meg könnyen hozzájuthatunk, ha kifordítjuk az egészet. Komoly ötletek hangzottak el, hogyan lehetne megfosztani a kabátjától a kókuszunkat. De akkor nagyapám – helyesen – már nem volt hajlandó kiadni kezéből a kezdeményezést, fűrészt vett elő, és aprólékos, finom munkával gerezdekre szeletelte az ajándékot – öreg este lett, mire mindenki kapott egy fél körcikket a mennyei mannából. Álltunk ott hatvan egy novemberében, egy kvietált Beszkárt-tanácsos, egy anyagbeszerző, egy könyvtáros, egy lámpagyári munkásnő meg a hozzátartozók, és nyalogattuk életünk első kókuszát. Mindenki úgy csinált, mintha elérkezett volna a Nirvánába. Én még gyerek voltam, nekem nem kellett jó képet vágnom a dologhoz. – Alma nincs? – kérdeztem nagyanyámat reménykedve.

        vissza