 |
(Részlet a Jaj című kisregényből)
Csöngettek, és a föltáruló ajtóban ott állt Lina néni, széles karimájú kalapban, melynek szalagját pávatollak díszítették. Reszkettek a pihés tollak – huzatos a lépcsőház –‚ és Lina néni arcán szétszaladt a mosoly, az ő híres mosolya, melynek alapján rögtön ráismertél, láttad a fényképeken, ámbár (természetesen) sose találkozhattatok még.
Ervinkém! - suttogta Lina néni, s a lépcsőházi ellenfényben világított a mosolya. Nem, én a fia vagyok, válaszoltad mentegetőzve, Olt Pál, a papám már régen meghalt, ugyanis... – nehéz az efféle mondatokat befejezni. Istenem, hogy hasonlítasz az Ervinre! – Lina néni megsimogatott, Pál, Pali, Palikám, ismételte gyöngyöző hangon, hogy vagy úgy általában?
Kösz szépen, Lina néni... – motyogta ő, azon merengve, mért Palikámozza őt mindenki első látásra. És te? – kérdezett vissza ügyetlenül. Szíved dörömbölve adott életjelt magáról, hát csak megjött! itt a nagynénéd, a nagynénikéd! akiről annyit képzelegtél, tessék, ereszd be, ültesd le, kínáld meg valamivel! – de csak nézte, másmilyennek gondolta a fotók alapján. A fényképek... A régi fényképek a fiókban. Többségük abban az ódon cukorkás dobozban, ahol az ember sose találja, amit éppen keres, kisebb hányaduk pedig a foszladozó borítójú díszalbumban, melyről már leperegtek a valaha aranyozott betűk: Az én emlékeim.
Keziccsóko... – elharaptad, nem csókolomozhatod ezt a virágzó asszonyt, viszont ő a Lina néni, atyai nagynénikéd, következésképp nem is tegezheted, maradna az idétlen tiszteletem, arról szó se lehet, hát...
Megyek előre, jó? – Palikám mutatta az utat a hosszúkás előszobában, félrehajtva a két endéká takaróból összetákolt hőfogó függönyt. Lina néni furcsálkodva haladt át a csiricsáré plédek között, mint aki sose látott még ilyet, pedig ez a barlangra emlékeztető helyiség az ő idejében is... akkoriban se lehetett túl barátságos, télen hideg, nyáron szintén hideg. Persze, a háború előtt nem gázkonvektorral fűtöttek, hanem... Palikámnak fogalma sincsen, mivel fűtöttek az ősei, amikor ő még nem volt jelen e világban, meg kéne kérdezni. A rozzant ülőgarnitúrához terelted Lina nénit a nagyszobában, e kanapét és fotelokat ismerheti talán, mert... Frászt, ezeket már a háború után szerezték anyáék, pontosabban kapták, az elhagyott javak hivatala utalta ki nekik.
Van testvéred? – kérdezte Lina néni, miután megette a sebtében összecsapott szendvicseket (sajnos, a parizerek haját elfelejtetted lehúzni) és megitta a kávét (AMAZONAS CAFE, azonnal oldódó instant kivonat). Mondtad, hogy testvéred nincsen, nős vagy, egy leánygyermek apja, mutattad Vera és Julcsi fényképét. Lina néni biccentett, bámult az arcodba merőn, nem gondoltam, hogy Ervin fia... én... nem ilyennek képzeltelek. Hanem? Lina néni bizonytalan mozdulatot tett az ujjaival, mintha legyeket akarna elhessenteni. Palikámnak sikerült magába fojtania, hogy éppenséggel ő sem ilyennek képzelte Lina nénit. Szegényke igen beteges teremtés volt! – hallhattad elégszer az anyádtól. Ez az asszony nem látszik betegesnek vagy szegénykének.
Csakhogy álljon meg a menet! ilyen nincs!! kizárt dolog!!! hiszen a Lina néni éppen azért szegényke, mert szegénykét negyvennégyben... vagy negyvenötben? – mit keresne akkor ő itt???
Palikám hátradől, rendezni igyekszik a gondolatait, észrevétlennek szánt mozdulattal a saját alkarjába csíp, emlékszik gyermekkora meséiből, így kell megállapítani, álmodol-e vagy sem. Két sliccet vájt a húsában a mutatóujja s a hüvelykje körme, fáj. De akkor is!! akkor se!! nincsen ilyen, mert... nincs, és kész!!!.
Leginkább a Borsikára hasonlítasz! – szólal meg Lina néni, a hangja már komoly, ám a mosolya még sugarasabb. Ki az a Borsika? – kérdezed szégyenkezve, Lina néni bánatosan bólogat: az én fiam! a kisfiam! most volna... – ugrál a járomcsontja, ahogyan kiszámolja: ötvennégy! Ötvennégy? – hüledezel, hogyhogy, hát maga... már...
Tegezzél nyugodtan (Lina néni), min csodálkozol annyira? az én Borsikám harminckettőben született, tehát ha élne, most volna ötvennégy! – piciny rándulás kél a szája körül, sőt ötvenöt. Palikám nyeldekel, viszont akkor ma... te pedig... – a mondat félbemarad, s akár egy kitépett toll, lebeg alá. Hát te nem tudod, hogy én mikor születtem (Lina néni)? Dehogynem! – vágja rá Palikám gyanús gyorsasággal, az asszony elneveti magát, bizony, kilencszázhétben, édes Palikám.
Lina néni... hm... nyolcvan éves. Ezek szerint az az idő nem számít. Szokták mondani, hogy a háborús évek duplán... úgy látszik, nem igaz. No és hol voltál azóta, hogy... azóta...? – kérdezted hebehurgyán, Lina néni kerüli a tekinteted, nyilván fáj erről beszélnie. Bocsánat, dünnyögöd zavarodottan.
Csönd lett, Palikám lehülyézte magát gondolatban, nem mindegy, hol volt? fő, hogy itt van! – lázasan törted a fejed, mit kellene – mit illene – kérdezni Lina nénitől, elvégre rég nem láttad, s akkor is csak fényképen vagy álmodban. A papa mindig bepárásodó szemmel beszélt róla, Linát szerette a legjobban a négy testvére közül. Ő volt az egyedüli lány. Tivadarból jóformán csak a neve maradt rád, meg egy ormótlan lovas indián, bronzból, állítólag vívóversenyen nyerte. Tivadar ifjan áldozta életét a hazáért az olasz fronton, kilencszáztizenhatban. Jencit és Aladárt azonosíthatod a fényképeken. Az Olt fiúk magasra nőttek, oldalra fésülték gyér hajukat, az ifjonti kopaszodást és őszülést az apjuktól, Olt Dezsőtől örökölték, aki furcsamód valamennyi fotón ül, rendszerint a háttérben.
Olt Pál mindig szeretett volna legalább egy testvért magának, általában bátyra vágyott, aki megvédené a bajoktól. Ez az asszony a papa nővére, ismételgette magában, s próbálta fölfedezni az apja vonásait Lina néni arcán. Nem ment könnyen, néhai Olt Ervinnek széles pofacsontja volt, nagy orra, domború homloka, hízásra hajlamos alkata, hájasodás helyett azonban élete delén fogyni kezdett, a háborúban szerzett szívbaja erősebbnek bizonyult a géneknél. Csonttá soványodva halt meg, ötvenhét évesen. Lina néni az anyjára (Palikám nagyanyjára) sem hasonlított túlságosan. Olt Dezsőné – született Radosch Aranka – dévaj tekintettel néz rád arról a művészi portréról (olajfestmény, szignó nélkül), melyet valahányadik házassági évfordulójuk alkalmából készíttetett a férje. Griberlik és kunkorok mindenütt, a domború homlok közepére triplán csavarodó huncutka lóg. Lina néni tavaszi mosolyát, apró gyöngyfogait, törékeny termetét sehol som találni a fölmenőkön, bár az ükszülők között akadhatott hozzá hasonló.
Gondoltam (Lina néni), nálad ellakhatok egy darabig... amíg rendeződnek a dolgok. Természetesen, vágja rá Olt Pál, s kíváncsi, mit szól majd ehhez a felesége és a lánya.
Gyerekek, tudjátok, mi történt? lett egy rokonunk! |
|
