Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Király. Ennek a Királynak volt nyolc hegedűse meg egy bölcs macskája – úgy hívták, hogy Joachim – meg annyi de annyi számtartója, hogy számon tartani sem tudta őket, pénze bezzeg annál kevesebb volt. Joachim maga is szépen hegedült, merthogy annak a nevezetes hegedűs macskának volt a távoli leszármazottja, amelyik egy híres angol mondóka szerint a tehenével átugratta a Holdat. Néha be is állt a Király kis zenekarába kilencedik hegedűsnek. Egy király, akinek az udvarában hegedülnek, többet ér, mint egy király, akinek a bankban sok pénze van – ez a szólás járta az országban, melynek népe szerette a muzsikát, és igencsak kedvelte a találó szólás-mondásokat. A palota teteje viszont csupa lyuk volt: A Király koronájából potyogtak a drágakövek, s őfelségének arra se tellett, hogy egyszerre mind a hatvanhat kandallójába befűthessen. De ezzel, szemmel láthatólag senki sem törődött. Amikor a Király kis zenekara játszott, őfelsége megnyittatta alattvalói előtt a palotát, s azok jöttek, hallgatták a muzsikát, maguk is daloltak, táncoltak. Tűzrevalót is mindig hozott valaki. S ha a Király koronájából éppen, akkor talált kipottyanni egy drágakő, mindenki négykézlábra ereszkedett, és segített megkeresni. Ha meg a palota tetején becsurgott az eső, hát az emberek kinyitották az esernyőjüket, és úgy hallgatták a muzsikát. Valamennyien, azaz csak a Király számtartói nem. Ők azzal voltak elfoglalva, hogy nagy buzgón számba vegyék a tető likait, a Király koronájából kipottyant drágaköveket és a fűtetlen kandallókat. De leginkább a Király pénzét számlálgatták, ám valahányszor összeadták, mindig kevesebb lett. Ezek a számtartók csak egy valamihez nem értettek: hogy önmagukat is számba vegyék.

        vissza