Első fejezetből Mondom hát, mit nem regéltek el még: hogy foglalták el Szicíliát a medvék. Tudni kell, hogy régestelen réges- rég az ember volt vad, s a vad emberséges. Sok olyasmi volt Szicíliában, ami ma nincs, mert ma más világ van: a hegyek akkor még az égig értek, tetejükön hó meg jég fehérlett, de némelyik tüzet is okádott, s mint a jól megkelt cipó, olyan volt. Sőt, az egyik legnagyobb tűzhányó füstölgött is, füstje, mint a zászló, és csak fütyült éjjelente (azóta is fütyül egyre). A hegyekben odvak öblösödtek: volt hol laknia a medvenépnek; el is volt az vackoron, borókán, málnán, szedren, somon, szarvasgombán. No, elég az hozzá, hogy egyszer, sok-sok éve, gombászni ment Leander, a medvekirály az ő Tóni fiával, s két vadász elrabolta tőle a kis Tónit. Leander épp csak egy percre hagyta egyedül a hegyoldalban, de a vadászoknak több se kellett, lecsaptak a magányos és védtelen bocsra, szorosan megkötözték, és mint valami csomagot, egy szakadék széléről leeresztették a völgybe. Tóni! Tóni! Szólongatja, de nem felel mackófia. Csak a visszhang válaszolgat, csak halálos csönd felelget. Tanakodik: hol van hát? A városba hurcolták? Mit volt mit tenni, végül is hazakullogott a király, és azt mondta otthon, hogy meghalt, szakadékba zuhant a kicsinye. Az igazat nem merte bevallani, mert szégyent hozott volna vele királyi fejére. Miért hagyta, hogy elrabolják tőle Tónit? Attól a naptól fogva nem volt nyugovása. Hányszor, de hányszor elképzelte, hogy leereszkedik az embernép közé, és megkeresi a csemetéjét! Csak hát mire menne egymagában? Egyetlen medveként a sok-sok ember közt? Láncra vernék, meg is ölnék! Így telt-múlt egyik év a másik után. Egyszer aztán minden korábbinál cudarabb tél szakadt rájuk. A rettentő hidegben a medvék, medve létükre, a vastag bundájuk alatt is vacogtak. Egy szál fű nem sok, annyi sem kandikált ki a hó alól, és nekik nem maradt mit enniük. Éhségükben a kisebbecske bocsok meg a gyengébb idegzetű medvelányok egész éjszakákat átpityeregtek. Nem mehetett tovább ez így. – Miért nem költözünk le a síkságra? – vetette föl végül az egyik mackó. Tiszta reggeleken látni lehetett, hogy odalenn a völgyet nem fedi hólepel, s az emberházak kéményei füstöt pipálnak, jelezve, hogy odabenn ennivaló készül. Maga volt az a földi paradicsom. A medvék pedig órákon át csak álltak-álltak, bámultak le a bérctetőkről, és nagyokat sóhajtottak. – Költözzünk le, bizony! Jobb megküzdeni az emberekkel, mint idefönn éhen halni – mondták a merészebb medvék. És mi tagadás, Leandernek, a királyuknak sem volt ellenére az ötlet: így legalább egy füst alatt a csemetéjét is megkeresheti. Mégiscsak biztonságosabb, ha az egész medvenép levonul. Az emberek kétszer is meggondolják, mielőtt egy ilyen sereggel szembeszállnak. Csak azt nem tudták a medvék, Leander király se tudta, hogy kicsodák is valójában az emberek, milyen gonoszak és agyafúrtak, milyen rettentő fegyvereik vannak, milyen alattomos csapdákba csalják az állatokat. Nem tudták a medvék mindezt, nem féltek a medvék. És eldöntötték, el ők, hogy a hegyekből a síkságra költöznek. A Nagyherceg volt akkor ott az úr, hallotok róla majd ezt meg azt: kehes volt és rút, de piszkosul beképzelt alak. Senki nem szerette persze ezt a Nagy, de rusnya Herce- get. Tudni kell mármost, hogy az udvari asztrológus, Ambróziusz professzor néhány hónapja azzal a jóslattal állt elő, hogy a hegyekből legyőzhetetlen had zúdul majd alá, a Nagyherceg vereséget szenved, és az ellenség az egész országot meg fogja szállni.

        vissza