Tudtam, hogy a kapcsos könyvből kivett levélről beszél, de csak vártam, rezzenéstelen arccal. Abban reménykedtem, hogy engem bíz meg az átadásával – micsoda lehetőség! Azt álmodtam, hogy elolvashatom Izabella legféltettebb titkait…
– Kicsiny madárkám… – suttogtam önkéntelenül.
– Tetszik magának? – kérdezte Károly. – Tessék!
A kezembe nyomta a dobozt.
– De ez az Ön ajándéka…
– Látni se bírom! Különben is… Felséges Anyám megfenyegetett, hogy ha nem térek magamhoz, és nem fejezem be a kocsmázást, beállhatok a lovassághoz. Ahhoz pedig semmi kedvem. És aztán, bizonyos más körülmények miatt…
Elhallgatott, és idegesen járkált fel-alá.
– Mindegy, ez nem ide tartozik.
Olyan lendülettel fordult meg, hogy véletlenül lesodort egy furcsa hangszert a földre. Lehajoltam, de megelőzött.
– Tudja, mi ez? Kínai hegedű. Nehéz játszani rajta, de megtanultam.
Megszólaltatta a különleges formájú violint, melynek mindössze két, egy vastag és egy vékony húrja volt.
– Az árnyjátékot kísérik vele.
Egy mécsest tett az asztalra, és ráborította a papírernyőt.
– Látott már ilyet?
Hallgattam. Megígértem a vértestvéremnek, hogy soha nem beszélek az angyalkáiról.
Károly megpörgette a burát, és a falon megjelentek az árnyékok.
– Négy vágtató lovas. Ördöglovasok! Egymás után jönnek, sebesen… miképpen siet a madár a tőrre, és nem tudja, hogy az az ő élete ellen van… Az ajtónálló ajtót nyit, és beengedi az éjszakát.
– Ez a Szentírás?
– Intés a paráznaság ellen. Magának felesleges olvasgatnia, Roehmer, maga egy szent. Csak két szenvedélye van, a rend és a tisztaság.
Elengedtem a fülem mellett a metsző gúnyt. A búra egyre lassult, végült megállt.
– Adja oda a főhercegnének!
Egy levelet vett ki az íróasztal fiókjából. Idegesen gyűrögette, jólesően láttam, szenved attól, hogy rám fanyalodott. Helyesen tette egyébként, udvartartása minden emberét a királynő jelölte ki a posztjukra, és én sem bíznék meg egyikükben sem.
Szolgálatkészen meghajoltam.
– Mondja meg neki, hogy visszakapja, amit kér. De van egy feltételem. Megírtam a levélben.
Félszemmel a papírosra sandítottam. Rögtön eldöntöttem, hogy valahogy feltöröm a pecsétet, lesz, ami lesz.
– Értem, főherceg úr.
Tömött selyemerszényt dobott elém.
– A magáé!
Eszembe jutott Lacy fenyegetése. Nagy volt a kísértés, hogy felmarkoljam a pénzt, de arra gondoltam, baj esetén azzal védekezhetem, hogy csak szívességből vállaltam mindent.
– A dobozt elfogadom, Monsieur… de fizetséget, azt nem…
A kis kujon meghökkenten nézett rám. Meghajoltam, és távoztam.
Rögtön a szobámba mentem. A gyertyalánggal melegítettem a viaszt, már volt benne gyakorlatom. Végre előttem volt Carlito szép, szabályos írása.
Madame, megalázónak tartom, hogy egyetlen levelemre sem válaszol, és hiába várom a megbeszélt időben a Pálmaházban. Bizonyosan úgy döntött, hogy többé nem találkozik velem. A bátyám örömmámorban úszik, mióta Ön áldott állapotba került.Én nem vagyok felhőtlenül boldog, és talán Ön sem, Madame. Mindketten tudjuk, hogy akár én is lehetek az apa. Még szerencse, hogy a természet kegye folytán csak ketten jöhetünk számításba, bár nem kétlem, hogy Ön legszívesebben a nővéremnek szülne gyereket. El nem tudom képzelni, hogy a trónörökös ne vegyen észre semmit, ami Önök között történik, de ez legyen az ő gondja. Ami engem illet, szégyenkezem, hogy becsapom a testvéremet. Megfogadtam, hogy a jövőben csak a családi ünnepeken élvezem az Ön megtisztelő társaságát. Ugyanez vonatkozik a nővéremre, aki mindig is komiszan viselkedett, Józseffel ugyanúgy, mint velem. Azt a bizonyos levelet visszaadom bármikor. Egyetlen feltételem van, mondja a szemembe, hogy nem voltam jó szerető. Holnap várom a Pálmaházban. Megteheti, hogy most is cserben hagy, de akkor magára vessen, nem törődöm semmivel, és az Ön levele a királynő kezébe kerül. Ne feledje: holnap délután!
Egész este a levelet olvastam, újra és újra. Feltűnt, hogy a főherceg alá sem írta. Aztán visszavarázsoltam a pecsétet a helyére, és lefeküdtem. A sötétben sokáig hallgattam az udvarról felhallatszó patadobogást, az őrök szaggatott kiáltásait. Nem voltam képes eldönteni, hogy irigyeljem a kis kujont, vagy inkább sajnáljam. Mindig minden hölgy a kegyeit kereste, már attól is elalélt, ha megszólította. Csak az az egy nem akarta szeretni, akit ő szeretett.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor a Vigadóteremhez vezető hűvös előcsarnokban álldogáltam. Már sokan összegyűltek, hogy megcsodálják és dicsérjék a Keresztény Elmélkedéseket. A zenészek hangoltak, a császári szárny felől közeledett Ferenc a kíséretével, hogy elfoglalja az egyik díszhelyet. Jöttek a gyerekek a nevelőikkel, a palotahölgyek, Kaunitz sietett fel a lépcsőn a parókáját és a csipkéit simítgatva, Van Swieten kísért néhány minisztert. Tarkállottak a cicomás öltözetek, villogtak a díszkardok, surrogtak a legyezők. Mósuszillat lebegett a férfiak, rózsavíz és édeskés rizspor felhője a nők nyomában. A királynő és az idősebb lányai érkeztek, a főhercegné is velük tartott. Zsibongott a nagy terem, kintről is érződött a várakozás izgalma. Gluck szaladt be egy kottafüzettel, s végül az öreg Kmetzl doktor bicegett végig a folyosón.
(…)
Az emelvényen Gluck ült a zongoránál, és Erzsébet főhercegnő már belefogott az áriába.
A gazdám előre sietett, a tábornagy mellé. Középen a királynő és a császár ült, de a királynő egyfolytában fészkelődött. Madame Grass nem bírta tovább, és odahajolt hozzá:
– Kényelmetlen a szék, Felséges Asszonyom? Hozassak párnákat?
– Nem a székkel van baj, hanem a szememmel. Maga nem látja?
– Mit kellene látnom?
– Erzsébet főhercegnő arcát. Megtiltottam a pirosítót. Mitől vörös az arca?
– Meleg van itt. Az is lehet, hogy izgul.
– Erzsébet lányom? Soha! Imádja, ha szerepel. Hercegnek, lakájnak egyformán tetszeni akar, hiába szidom. Mondja, festik magukat a főhercegnők?
– Kizárt dolog, Madame. A tégelyeket elkoboztam, és minden reggel ellenőrzés van.
A királynő közelében ülők már valamennyien a beszélgetést figyelték, nem az éneket. A királynőt nem érdekelte, hogy megszakítja az előadást.
– Erzsébet főhercegnő! Jöjjön közelebb! Nem hallja?
A világszép főhercegnő, új selyemruhájában, lassan megindult a királynőhöz.
– Betti, gyere már! Hajolj ide!
Mária Terézia felsikoltott.
– Himlő!
Felbolydult a terem, az emberek talpra ugrottak. Kitört a pánik.
– Nem! Nem lehet igaz! – suttogta maga elé Erzsébet.
– A kocsimat! A kocsimat azonnal!
Kaunitz kiszaladt, és többen követték.
Erzsébet megkövülten állt, és a harmadik sorban ülő tábornagyot bámulta.
A császár elemében volt, intézkedett. A nehéz helyzetekben mindig megőrizte a nyugalmát.
– Nyissák ki a vendégszobákat! Azonnal különítsék el a kicsiket! Hol van a doktor? Van Swieten úr! És Kmetzl? Induljon futár Störckért a városba! Szóljanak, hogy kezdődhet a fertőtlenítés!
Erzsébet sírva fakadt.
– Kísérjék a főhercegnőt a lakosztályába!
– Engedjenek! Látni akarom az arcomat!
A hölgyek nem hagytak időt neki, elvezették.
– Végigvizsgálnak mindenkit! Elsőnek a gyerekeket. Én is szemlét tartok!
A királynő elindult a kicsikkel és a nevelőkkel az emeletre. A gálaterem egy csapásra üres lett, elmenekült mindenki. A gazdám is eltűnt valahova a tábornaggyal. A sarokban álltam, moccanatlanul, néztem, ahogy egymás után alszanak el a gyertyák a kandeláberekben. Most senki sem törődött ezzel. Messziről hallottam a szaladgálást, ajtók csapódtak, egy cselédlány zokogott. Még nem fogtam fel, hogy talán én is megfertőződtem. A halál itt volt karnyújtásnyira tőlem. A csipkés ingvállak, az atlaszmellények, az ezüst serlegek, a kecses legyezők, a rózsák kelyhe, a nehéz függönyök, a pompa megannyi kelléke hirtelen átváltozott a szememben, nem volt más, amit az imént még magam körül láttam, mint a ragály bölcsője. A himlőt nem lehet kivédeni, benne lehet egy kézfogásban, egy leheletben, egy simogatásban. Aki túléli, az másodszor születik.
|
