A csata – Henri! – Louis-François! Louis-François Lejeune és Henri Beyle, akit akkor még nem Stendhalnak hívtak, kilenc éve ismerték egymást; amikor Milánóban szolgáltak, összekaptak egy feslett lombardiai nő miatt, Lejeune győzött, Henri pedig titokban örült: ő akkor még a beteljesületlen szerelem híve volt, s vajon a szépséges talján nő beérte volna-e vele? Félénk volt, mert nagyon csúfnak tartotta magát, noha a 6. dragonyos ezred zöld zubbonyát és gyíkkal díszített sisakját viselte. Később Párizsban találkoztak újra, egy Palais-Royal-beli játékteremben, onnan mentek Véryhez, a körútra, osztrigát ettek az aranyozott kandeláberek alatt, tucatját tíz garasért. Lejeune fizetett. Henrinak, aki már otthagyta a sereget, és éppen egy vasa sem volt, kapóra jött a meghívás, egy egész kappant felfalt. Lejeune Hollandiába készült, hogy visszatér ezredéhez; Henri louisiánai ültetvényes, bankár vagy a művésznők kedvéért sikeres színpadi szerző szeretett volna lenni… És most itt, Bécs alatt hozta össze őket e küldetés véletlene. Az egyik meglepődött, a másik nem: hogy Lejeune ezredes lett, annál mi sem természetesebb, hiszen ő ezt a pályát választotta és ki is tartott mellette, nade Henri? Ennek a huszonhat éves fickónak szép bőre, finom, keskeny ajka, mandulavágású barna szeme volt, dús haja magas homlokára göndörödött. A rendkívül meglepett Lejeune megkérdezte, mit keres az intendánsi irodában. – Ó, Louis-François, nagyon boldog vagyok, hogy szemtanúja lehetek ezeknek a fontos eseményeknek. – Mint hadbiztos? – Helyettes, csak helyettes. – Pedig Daru azt mondta, jöjjek fel Beyle hadbiztoshoz. – Mert jó akar lenni hozzám, vagy beteg. Daru gróf nem sokra becsülte Henrit; rendre kelekótyának nevezte, keményen bánt vele, bosszantó vagy értelmetlen feladatokkal bízta meg. – Mi a parancs? – kérdezte barátját, egyszerre örült, hogy viszontlátja, és félt, vajon mit fog kérni tőle. – Semmi komoly: Daru gróf költségére mókusbecsináltat kell adnod nekem. – My God! Csakugyan arra van gusztusod? – Dehogy. Henri begombolta kék frakkját, felkapta háromszínű kokárdás kalapját, kapva kapott az alkalmon, hogy megléphet az irodájából. A szomszéd termen áthaladva szólt a titkároknak és írnokoknak, hogy aznap már nem megy vissza, a többieknek Lejeune egyenruhája láttán eszük ágában sem volt, hogy megkérdezzék, miért – gondolták, jó oka van rá.

        vissza