 |
92-94. oldal
Charlotte egy langyos szeptemberi este eljött otthonról, ment a néptelen utcán. Az éjszaka leszállta előtt pár szál vadkaprot akart szedni a besózáshoz a sztyeppe peremén. A visszafelé úton pillantotta meg a férjét… Charlotte hosszúszárú csokrot vitt, sárga ernyők álltak ki belőle. A ruhája, a teste tele volt a hallgatag mezők tisztaságával, a lenyugvó nap illékony fényével. Ujjaiba beleette magát az erős kapor- és fűszag. Már tudta, hogy minden fájdalma ellenére élhető ez az élet, hogy csendesen végig kell járni az utat ettől a napnyugtától a növények erős illatáig, a róna végtelen nyugalmától az égen tévelygő madár csiviteléséig, igen, az égtől a mélységes tükörképéig, amelyet vigyázó és eleven valósággal érzett a keblében. Igen, észrevenni még a Szaranzába vezető ösvény porának melegségét is…
Akkor körülnézett és meglátta. Vele szemben jött, még messze járt, az utca végében. Ha Charlotte a ház küszöbén fogadja, ha a férfi benyit és belép, amint oly régóta elképzelte, ahogyan minden frontról hazatérő katona tette az életben vagy a filmekben, akkor biztosan felsikolt, feléje rohan, a vállszíjába csimpaszkodik, sír…
De olyan messze bukkant fel, szép lassan lehetett felismerni, időt hagyott a feleségének, hadd barátkozzon meg ezzel az utcával, amelyet felismerhetetlenné tett egy férfi alakja, akinek bizonytalan mosolyát már láthatta. Nem futottak, egyetlen szót sem váltottak, nem ölelkeztek össze. Úgy érezték, öröktől fogva mennek egymás felé. Az utca néptelen volt, a valószínűtlenül tiszta esti fény visszaverődött a fák aranyos lombján. Charlotte megállt a férfi mellett, szelíden intett neki a csokrával. A férfi bólintott, mint aki azt mondja: „Igen, igen, értem.” Nem viselt vállszíjat, csupán megfeketedett rézcsatos derékszíjat. A csizmáját vörös por lepte be.
Charlotte egy régi faház földszintjén lakott. Egy évszázada a talaj évről évre észrevehetetlenül emelkedett, a ház pedig sülylyedt, olyannyira, hogy ablaka már alig volt feljebb a járda szintjénél… Némán bementek. Fjodor egy zsámolyra tette a zsákját, beszélni akart, de nem szólt, ujjait az ajkára illesztve köhécselt. Charlotte nekilátott a vacsora elkészítésének.
Azon vette észre magát, hogy kérdésekre felel, mégpedig gondolkodás nélkül (kenyérről, élelmiszerjegyről, a szaranzai életről esett szó), hogy teával kínálja, hogy mosolyog, amikor a férfi azt mondja, „meg kellene köszörülni a késeket ebben a házban”. De ebben az első, még habozó beszélgetésben Charlotte nem volt egészen jelen. Mélységes távollétében kusza mondatok visszhangzottak: „Ez a férfi, akinek rövidre nyírt haját mintha krétaporral szórták volna be, az én férjem. Négy éve nem láttam. Kétszer temették el – először a moszkvai csatában, másodszor Ukrajnában. Itt van, visszatért. Sírnom kellene örömömben. Kellene… Majdnem teljesen ősz…” Tudta, hogy a férje is messze van ettől a beszélgetéstől, az élelmiszerjegyektől. Akkor jött meg, amikor a Győzelem örömtüzei régóta kihunytak. Az élet visszatért a hétköznapi kerékvágásba. Túlságosan későn jött vissza. Mint valami szórakozott férfi, akit ebédre hívtak, és vacsoraidőben jelenik meg, amikor a háziasszony éppen búcsút vesz az utolsó kései vendégektől. „Milyen öregnek láthat” – gondolta hirtelen Charlotte, de még ez a gondolat sem tudta elűzni lelkéből a különös nyugalmat, azt a közönyt, amely zavarba ejtette.
Csak akkor fakadt sírva, amikor meglátta a férfi testét. Vacsora után vizet melegített neki, bevitte a kis ónkádat, amelyben a gyerekeket fürösztötte, és a szoba közepére állította. Fjodor belekuporodott a szürke edénybe, amelynek alja remegő hangot adva reccsent meg lába alatt. Charlotte akkor fakadt sírva, amikor melegvizet csurgatott a férje testére, aki ügyetlenül dörzsölte a vállát meg a hátát. Az asszony könnyei végigfolytak mozdulatlan arcán, és csak hulltak, a kád szappanos vizébe keveredve.
Ezt a férfitestet ő nem ismerte. Ez a test tele volt heggel, sebhellyel, némelyik mély, húsos szélű, mint valami ragadozó ajak, mások sima, csillogó felületűek, mint a csiganyom. Az egyik lapockában mély üreg – Charlotte tudta, milyen karmos kis repesz csinálta az ilyet. Az egyik vállon rózsaszín varratnyomok futottak végig, egészen a mellkasig… |
|
