Először tértem vissza Oroszországba, mégpedig illegálisan. Utam furcsasága egyébként hamarosan eltörpült a hol nevetséges, hol kínos új körülmények mellett. Emlékmű egy ukrán városban, két ember kezet szorít, az aranybetűs szövegből: „Éljen az ukrán–… barátság” az „…orosz” szót eltüntették. Konyakon vett „vízumom”. Később, egy este Moszkvában férficsoport verődött össze egy étterem ocsmány épülete mögött. A március eleji sáros hóban toporogtak, mosolyogva kacsingattak egymásra, a mosoly azonban kényszeredett volt, a tekintetek a két nagy földszinti ablakra szegeződtek. Odabenn a foszforeszkáló fényben fehér csempés fal látszott, két tükör, egy kézszárító búgott bele a vakvilágba. Egy nő állt a tükör elé, kigombolta kabátját, fittyet hányva a nézők jelenlétének, közszemlére bocsátotta mezítelen, fehér testét. Kicsit még oldalt is fordult magas sarkú cipőjében, s megmutatta barnabimbós, telt mellét, domborodó hasa háromszögét. Egy másik nő egy párkányra tette lábát, és csizmája cipzárját huzigálta. Miniszoknyája alól derékig látszott a lába, vaskos, piros harisnyanadrágos combja… A prostituáltak rögtönzött felvonulása egy étterem vécéjében tagadhatatlan liberalizációról tanúskodott. Kevesebb álnokság, mint régen, több képzelet… „Ez is haladás…”, gondoltam, és továbbindultam. Két nap múltán ugyanezt állapítom meg egy Volga-parti nagyvárosban. A vonat indulásáig agyon akartam ütni valamivel az időmet, hagytam, hogy magával sodorjon a tömeg, s egy parkban kötöttem ki. A csiricsáréra mázolt bódék közt lármás mulatozás zajlott, afféle „városi búcsú”, vagy éppen csak azon a szép vasárnapon sütött a nap, és szikrázva verődött vissza az előző este hullott havon. Bukdácsoltam a hótorlaszokon, elbódultam a csípős, üde levegőtől, attól, hogy beleolvadtam nevetésükbe, tekintükbe, szavaikba, amelyeket már nem kellett értelmeznem. Ez a viszontlátás olyan volt, mint egy álom, amelyben az ember mindent azonnal felfog, és a meghitt testi érintés csodája nyilvánvaló. Bódultan a napfénytől meg a többiek örömétől, még az a túlfűtött, érzelgősen hazafias ötlet is megfordult a fejemben: „Talán csak három rubel van a zsebükben, de ugyanúgy nevetnek és ujjonganak, mint azelőtt. Az ország züllik, de mindenki tud boldog lenni! Nyugaton nem így…” Bamba jókedvemben már-már belebonyolódtam a szláv lélek meg a lélektelen Nyugat összehasonlító elemzésébe, amikor a tökéletes boldogság a maga teljességében mutatkozott meg annak a kislánynak az arcán. A kilenc- vagy tízéves, valószerűtlenül szép kislány kézenfogva jött egy asszonnyal, bizonyára a nagyanyjával. Néhány lépésnyire tőlem megálltak, a kislány kíváncsian méregetett. Rámosolyogtam. És hirtelen rádöbbentem, hogy ezt a hihetetlenül szép arcot kifestették. Elég finoman, de szakavatott felnőtt kézzel. Nem a búcsúra készítették ki, hanem izgatóan nőies-babás pofikát csináltak neki. Észrevettem, hogy kezd beesteledni, a bódékat sorra bezárták. Fejem még tele volt nevetéssel, napfénnyel… A kigyúló lámpák lilás fényben reszkettek. Az asszony megfordult, érdeklődéssel méregetett. Azután megsimogatta a kislány állát, és odasúgta neki: „Vége a búcsúnak, ma nem kapsz édességet…” A gyerek mereven nézett rám. Már majdnem kicsúszott a számon: „Milyen helyes kis unokája van…”, de lenyeltem. Azt hiszem, értettem, miben sántikálnak. Az asszony megrántotta a kislány kezét, láttam, amint a nagy előregyártott hangár, a „sörbár” felé indulnak. Mögöttem két megvetően sápítozó zsibárusnő sziszegett: „Láttad, visszajött az öregasszony a kislánnyal? Naná, mit gondolsz, a gyerek tartja el… Én felakasztanám azokat a mocskokat, akik ilyet csinálnak…” Láttam a két alakot, a nagyot meg a kicsit, amint a sétány végén kirajzolta őket a sörbár fénye. Utánuk kellett volna szaladni. Nekik adni a pénzt, ami nálam volt. Értesíteni a rendőrséget. Elrabolni a kislányt… De vajon valóban az volt a helyzet, amit kiókumuláltam? A sétány mentén a bódék lecsapható oldalát már behúzták, bentről fénycsíkok szűrődtek ki. A néma tulajdonosok benn vannak. Sötét park, parányi, titkokat rejtő pavilonok, az imént rám mosolygó kifestett kislány… Szerettem volna inkább tévedni.

        vissza