A Somogyi Mari című fejezetből Somogyi Marival Kohen Tamás 1979 májusában ismerkedett meg az újpesti művelődési ház nagytermében, az „Akkord” együttes koncertjén. Ezt a találkozást valóban a véletlen rendezte: egyszerűen Kohen mellé a terem utolsó szabad helyére ültette a markáns arcú, fürtös hajú lányt. Kohen a SZÜKI vendégeit kísérte, két, kelet-európai ellenkultúrával foglalkozó amerikai szociológust. S miközben az „Akkord” szövegeit fordítgatta a két amerikainak, lapos oldalpillantásokat vetett a tőle balra ülő Somogyi Marira és az volt az érzése, hogy olykor a lány is figyelte őt. Az „Akkord” nem tartozott a kultúrpolitika kegyeltjei közé. Megtűrték ugyan, mert esetleges betiltása nagyobb vihart kavart volna a kelleténél, de minden lehetséges módon korlátozták a zenészek működését. Lemezüket nem engedélyezték, a rádió és a televízió nyilvánosságából kizárták őket, leghevesebb rajongóikat pedig egy-egy koncert után pofonokkal igyekeztek lehűteni a legközelebbi rendőrőrszobán. Az „Akkord” már e megkülönböztetett hatósági figyelemnek köszönhetően is ellenzéki zenekarnak számított. Törzsközönsége – a rockzene ínyencein és rokonszenvező értelmiségieken kívül – jórészt a környékbeli munkásszállók fiataljaiból toborzódott. A zenekar vezetője, egy majdnem kétméteres fiatalember, akinek háta közepéig ért a haja, és akit a többszáz főre tehető közönség Öcsinek szólított, minden koncert elején családiasan eltársalgott híveivel. – Gyerekek! – szólította meg őket most is a színpad széléről. – Halálra fogjátok röhögni magatokat! – Izgatott moraj hallatszott a teremből. – Képzeljétek, tegnap szerepelni hívtak a tévébe! Orkánszerű fújolás volt a válasz. – De én persze nemet mondtam nekik! – folytatta Öcsi tovább hevítve a hangulatot. – Hurrá! Hurrá! – skandálta a közönség. – Nagy vagy, Öcsi! – Nem hagylak cserben titeket! – Ne is, Öcsi, mert megnyuvasztunk! – kiáltotta egy vézna munkásgyerek közvetlenül Kohen mellől. A baráti fenyegetést felszabadult röhögés követte. – Viszont azonban – emelte fel ujját a zenekar vezetője – az elvtársak jelezték felénk, hogy rendőrellenesek vagyunk. Megint kitört és ezúttal füttykoncertben tetőzött a fújolás, majd elcsendesedett, és Öcsi tovább beszélt: – Ezért mai összejövetelünkön gálakoncertet adunk a közrend javára. Tiltakozunk a fokozódó bűnözés ellen. Következik a „Rablók” című szám. Intett a gitárosnak, aki halk, balladisztikus zenét intonált. A dal szerint langyos nyári éjszakán egy fiatal társaságot holmi huligánok támadnak meg és teljesen kifosztják őket. A szerencsétlenek melodrámai hangon panaszolják el a történteket: Elvették mindenünket, A gatyánkat, az ingünket, A cipőnket, a pénzünket, A fésűnket, a késünket, Italunkat, ételünket, Épphogy nem az életünket. Kohen Tamás játszva fordította a szöveget az amerikaiaknak, csak azt nem értette, miért fogadja a közönség mind nagyobb elragadtatással a monoton verssorokat. A hangerő azonban verssorról verssorra növekedett, és a rablók elleni panasz a dal végén sajátos csengést kapott: Elvettétek mindenünket, A bérünket, a vérünket, Az eszünket, a szívünket, A vágyunkat, a kedvünket, A jövőnket, a hitünket… A „rablóknak” ez a szimbolikus átértelmezése csak Kohen Tamást és a két amerikait érte felkészületlenül. A hallgatóság, amelynek hangulatát az előző versszakok és a mind extatikusabbá váló zenei körítés kellőképpen felsrófolta, csak a közmegegyezés pillanatára várt, amikor Öcsivel együtt üvölthette a dal utolsó sorát. Nyaljátok ki a seggünket! Kohen meglehetősen kínosan érezte magát ott a két amerikai mellett sötétszürke öltönyében, amelyet a SZÜKI íratlan szabályai szerint szolgálatban viselnie illett. Zavarta a fülsiketítő zene, idegesítették Öcsi olcsó poénjai és nem tetszett neki a közönség cinkos egyetértése sem. Ugyanakkor tudta, hogy értelmiségi körökben az „Akkord”-hoz való viszony egyfajta lakmuszpapírnak számít, ezért kicsit maga előtt is restellte bevallani idegenkedését, és fontolóra vette, hogy talán benne van a hiba.

        vissza