Csak a hiúság. Ez az átkozott hiúság. Erika hiúsága sok gondot okoz az anyának, és bizony szálka a szemében. Ez a hiúság az egyetlen, amiről Erikának lassan meg kell tanulnia lemondani. Inkább most, mint később, mert abban a korban, mely most már küszöbön áll, a hiúság rendkívüli teher. Ez az Erika! A zenetörténet nagyjai talán hiúk voltak? Nem voltak azok. Az egyetlen, amit Erikának el kell felejteni, az a hiúság. Az anya szükség esetén, a cél érdekében, a lehető legsimábbra csiszolja Erikát, hogy semmi fölösleges ne tapadhasson hozzá. Ezért igyekszik most az anya kitépni a ruhát a lány összeszorított ujjai közül, ám ezek az ujjak túlontúl jól edzettek. Engedd el, mondja az anya, add ide! Meg kell büntesselek, amiért ennyire sóvárogsz a külsőségek után. Az élet mindeddig a semmibevétellel büntetett téged, és most megbüntet az anyád, aki téged szintúgy semmibe vesz, jóllehet te mindenfélével teleaggatod és kimázolod magad, mint valami bohóc. Na, ide azzal a ruhával! Erika odarohan a ruhásszekrényéhez. Ismét az a sötét gyanú keríti hatalmába, amely már jó párszor igazolódott. Ma megint hiányzik valami, nevezetesen az a sötétszürke őszi kiskosztüm. Mi történhetett? Abban a pillanatban, amikor Erika felfedezi, hogy valami hiányzik, azt is tudja, ki a felelős érte. Csupán egyetlen személy jöhet szóba. Te dög, te dög, ordít rá dühödten Erika a fölé rendelt hatalomra, és belemarkol az anyja sötétszőkére festett hajába, mely a tövénél már szürkén lenőtt. A fodrász is drága, legjobb, ha az ember nem jár oda. Erika havonta festi az anya haját ecsettel és Polycolorral. Erika most cibálja a hajat, amit ő maga szépített meg. Dühödten beletép. Az anya üvölt. Amikor Erika abbahagyja a cibálást, némán és döbbenten nézi a kezében maradt hajcsomót. A vegyszerektől rég elvesztette ellenállását ez a haj, mely már természetétől fogva sem volt valami remekmű. Erika hirtelen nem tudja, hová tegye a hajat. Végül kimegy a konyhába, és a sötétszőke, helyenként hiányos festésű hajat a szemétbe dobja. Az anya megtépett hajjal, szipogva áll a nappaliban, ahol az ő Erikája gyakorta házi koncertet ad, mégpedig mindenkinél jobbat, hiszen ebben a nappaliban rajta kívül soha senki nem zongorázik. A ruhát még mindig remegő kezében tartja. Ha el akarja adni, igyekeznie kell, mert az ilyen káposztafej nagyságú pipacsokat jó ha egy évig hordják, nem tovább. Az anyának fáj a feje, ott ahol hiányzik a haja. A lány visszajön, már sír a felindultságtól. Közönséges gazembernek nevezi az anyját, s eközben azt reméli, hogy az anya mindjárt engesztelni kezdi. Egy kedves puszival. Az anya azt kívánja, hogy száradjon le Erika keze, amiért megütötte és megtépte a mamát. Erika egyre hangosabban zokog, mert már nagyon bánja a dolgot, hiszen anyu testestül-lelkestül feláldozza magát. Erika mindent nagyon hamar megbán, amit az anya ellen elkövet, mert nagyon szereti anyut, aki őt legapróbb gyerekkora óta ismeri. Erika, mint az várható, végül megenyhül, s keservesen zokog. Anyu pedig szívesen, nagyon is szívesen megbocsát, hiszen nem is tudna igazán haragudni a lányára. Mindenekelőtt főzök egy jó kávét, és szépen megisszuk. Uzsonnázás közben Erika még jobban megsajnálja az anyát, és dühének maradékát a kuglófba fojtja. Megvizsgálja a kopasz foltot anya fején. Nem tudja azonban, hogy mit is mondhatna, éppúgy, amiként azt sem tudta, mit kezdjen a hajcsomóval. Ismét sírdogál egy kicsit, aggodalmasan, hiszen az anya már öreg, és egyszer csak nem lesz. És mert az ő, Erika ifjúsága is elmúlt már. Mert valami mindig elmúlik, és ritkán lesz helyette más.

        vissza