Amikor megjönnek a fecskék, itt a tél vége, amikor a leondingi iskolaudvaron megjelenik a fényképész, itt a tanév vége. A tanulók a padokat a falhoz tolva egymásra rakták, és minden osztály kivonult a hagyományos fényképezéshez. Amikor az ő osztályuk került sorra, a tanáruk hat lépcsőzetesen emelkedő sorba rendezte negyvenhét nebulóját, ő maga középre állt, és harsányan ezt kiáltotta: – Mostantól senki nem mozdul! Adolf karba tett kézzel a piramis csúcsán helyezkedett el (magasabbra nem is lehetett), egy jó fejjel emelkedett ki a többiek közül. A fényképész éppen kioldotta a zárat, amikor Adolf könnyed mozdulattal elsimította a homlokába lógó barna hajtincset. Újra kellett csinálni a felvételt. … Ami most következett, mintha álomban történt volna. Adolf hirtelen sarkon fordult, és teljes erőből a félig nyitott ajtó éléhez ütötte az arcát, kilazult két elülső foga, felső ajka felhasadt, álla és inge csupa vér lett. A cél érdekében minden eszköz megengedett. – Himmel! Nagyon megüthette magát! – kiáltott fel Lebeda, és megkerülte az íróasztalát, hogy a fiú segítségére siessen. Mintha villám cikázott volna át Adolf agyán, tudta, mit tegyen. Nem fogadta el az igazgatótól a felajánlott zsebkendőt. – Nem lett volna szabad megütnie engem, Herr Direktor! Nem ezt érdemeltem… Elmegyek a rendőrkapitányságra. Gondolom, maga is látja, hogy kitörte két fogamat. Adolf tekintete szinte megbénította Lebeda urat. Arca elvörösödött, forróság öntötte el: pályája során először fordult elő, hogy hebegni kezdett egy diákja előtt: – Hogy… mi? Hogyan? Jól hallottam? A rendőrséget akarja értesíteni? De hát ez nevetséges, senki se hinne magának! Aljasság, amivel itt próbálkozik… aljas és gyalázatos. – Követelem, hogy adjon másik bizonyítványt, és ne csapjon ki! Beszéltem! Howgh! Vér csöpögött az álláról a padlóra. – Ki fogja magának elhinni, hogy az ajtó okozta a sérüléseimet? Ezt nem gondolhatja komolyan! Békülékenyen hozzátette: – Az anyám miatt teszem, Herr Direktor. Nagyon szomorú lenne, ha bizonyítvány nélkül térnék haza. Szerinte apám forog a sírjában, ha rossz jegyeket kapok… Én nem hiszek ebben, de hát ő annyira… Adolf ajka olyan erősen fájt, hogy nem is esett nehezére néhány könnyet hullatni, amivel végképp megzavarta az igazgatót. – El kell látni a sebét. – És a bizonyítványom? – Kap másolatot… És nehogy azt képzelje, hogy a zsarolásnak engedek. Ismerem Frau Hitlert, csakis miatta változtatom meg a döntésemet… Na, fogja a zsebkendőmet. – Legalább tiszta? – Persze hogy tiszta! Na, fogja már, teljesen összevérezi a parkettát. Adolf engedelmesen az igazgatóval ment az iskola közelében levő rendelőbe, ahol egy ápolónő két öltéssel összevarrta a fiú felhasadt ajkát, kemény próbára téve állóképességét. – A varratot tíz nap múlva ki lehet venni, de a heg ott marad. – Nem baj – mondta Adolf, és vállat vont –, nemsoká bajuszt növesztek, az majd eltakarja.

        vissza