Amour-parti szerelmesek Szvetlajában a hírek három dologról szóltak: tajga, arany, sötétség. Megtudhattuk, hogy egy favágó brigád megint felzavarta a medvét az odújában, és az emberek úgy menekültek meg, hogy mind a hatan bezsúfolódtak a traktor vezetőfülkéjébe. „Öklömnyi nagy” aranyrög rekordsúlyát latolgatták. Újabb szökevényről suttogtak… Azután jöttek a szörnyű szélviharok, s még ez a vérszegény hírforrás is elapadt. Akkor a helyi eseményeket mesélgették: elszakadt a villanyvezeték, farkasnyomokat találtak a csűr közelében. Végül egy napon a faluban nem virradt meg… Az emberek felkeltek, csinálták a reggelijüket. És hirtelen felfigyeltek a különös csendre, amely rátelepedett az izbájukra. Nem hallani a léptek nyikorgását a havon, sem a szél fütyülését az eresz alatt, sem a kutyaugatást. Semmit. Puha, opálos, tökéletes némaság. A kinti süket csend kiemelte a máskor nem is észlelt házi zajokat. Hallottuk a tűzhelyen a forraló sóhajtását, a villanykörte finom, ismétlődő sercegését. Nagynénémmel együtt figyeltük e csend áthatolhatatlan mélységét. Ránéztünk a súlyzós ingaórára. Már fel kellett volna kelnie a napnak. Homlokunkat az üveghez szorítva kémleltük a sötétséget. Az ablakot teljesen eltorlaszolta a hó. A bejárathoz futottunk, és már tudtuk, hogy bekövetkezett az elképzelhetetlen, ami szinte minden télen megismétlődött, és kinyitottuk az ajtót… Izbánk előtt hófal állt. Az egész falut betemette. Vad örömmel ragadtam meg a lapátot: nincs iskola! nincs lecke! Boldogságos, léha nap várt ránk. Először szűk járatot ástam, azután elegyengetve a pelyhes, könnyű havat, lépcsőt döngöltem benne. Néném is segített: időnként a forralóból meleg vizet locsolt a barlangom aljára. Lassan jutottam felfelé, olykor csaknem vízszintesen kellett kúsznom. Néném tartotta bennem a lelket az izba küszöbéről, kérlelt, hogy ne siessek annyira. Egyszer csak elkapott a légszomj, furcsa szédülés fogott el, csupasz kezem égett, szívem a halántékomon dobogott. Az izbából világító villanykörte sápadt fénye már alig érte el azt a zugot, ahol éppen kínlódtam. Noha hó vett körül, folyt rólam a verejték, úgy éreztem meleg, oltalmazó anyaméhben vagyok. Mintha testem emlékezett volna a születés előtti sötétségre. A ritkuló levegőben elzsibbadó agyamban felködlött, hogy jobb lenne, ha lemennék az izbába, és kifújnám magam… Fejem ebben a pillanatban szakította át a maradék hóréteget! Behunytam a szemem, elvakított a hó. Végtelen nyugalom honolt a napsütötte síkon: a mozgalmas éjszaka után békés lett a természet. A tajga most megmutatta távoli kékségét, és mintha szendergett volna a szelíd légben. A szikrázó lepel fölé fehér füstoszlopok törtek a láthatatlan kéményekből. Egymás után bukkantak fel az emberek a hóból, miután kiásták magukat, felegyenesedtek, és elbűvölt tekintetükkel végignéztek a falu helyén elnyúló vakító sivatagon. Nevetve ölelkeztünk össze, a füstoszlopokra mutogattunk, mulatságos volt elképzelni, hogy a kétméteres hó alatt főznek az emberek! Kutya ugrott ki az alagútból, megugatta a páratlan látványt… Feljött Klesztov, az istenes öreg. Kelet felé fordult, lassan keresztet vetett, azután mindenkit színpadias méltósággal köszöntött. A faluban újra hallatszottak a megszokott zajok. A néhány szvetlajai férfi, valamennyiünk segítségével árkokat kezdett ásni előbb az izbák közt, azután pedig a kutakhoz nyitottak utat.

        vissza