A halálnak van humorérzéke. A halálnak van umorérzéke. A halálnak van morérzéke. A halálnak van orérzéke. A halálnak van rérzéke. A halálnak van érzéke. A halálnak van rzékc. A halálnak van zéke. A halálnak van éke. A halálnak van ke. A halálnak van e. A halálnak van dülleszti majd a szemét a hülye fiam az én lacikám, akinek énvelem kapcsolatban semmi nem elég jó még a nevünk se felelt meg őneki, művésznevet választott magának most aztán dülleszti majd a szemét se köpni, se nyelni nem tud na ja! erre nem számított hiába mondta neki a doktor bartosik gizella, hogy erre föl kell készülni, mert ez vele jár ő persze mindig mindent jobban tud, és a doktor bartosik gizellának viszont soha se lehet igaza, pusztán csak azért, mert a hülye fiamnak ellenszenves, ami viszont kölcsönös nna, most bámulhatsz, lacika, vakargathatod a kopaszodó fejed, bajban vagy, jól kitolt veled az anyád, intézkedjél, ha tudsz, de gyorsan! különben késő, hahaha a hülye lányomtól nem is vártam mást, sajnos, ő szellemileg kissé visszamaradottra sikerült, megszületésétől fogva ilyen, erről én nem tehetek, így akarta az isten, az allah, a buddha vagy a rosseb tudja ki a frász, mindig probléma volt a sárikával, az óvodában az általános iskolában, a gimnáziumban, kész csoda, hogy egyáltalán le tudott érettségizni sárikával rengeteget kellett kínlódnia az én bandikámnak, isten nyugosztalja, a bandi persze jobban szerette volna, ha ez is énrám marad, ha én tanulok a sárikával azok után, hogy hazajöttem a főmavtól, bevásároltam, főztem, mostam, takarítottam, tisztára nyaltam a seggét az egész rohadt szent családnak, csakhogy mire én tisztára nyaltam a seggét az egész rohadt szent családnak, már öreg este lett, sárikának le kellett feküdnie az én életem nem volt habostorta, hehe, kevés öröm jutott, kislánykoromban igazán nem így képzeltem, de hát ez van, ezt kell szeretni, én aztán gürcöltem eleget, és mi az eredménye? semmi, illetve legföljebb egy nagy büdös nulla, ahogyan a rubányi főmérnök mondogatta, aki a főnököm volt a főmavnál, de már vagy három éve meghalt gégerák végett, ki is akartam menni a temetésére, mert ugyan gyűlöltem, mivel rettenetes egy hajcsár volt, viszont a lánya annyit azért megérdemel, hogy kondoleáljak neki, ő nem tehet arról, hogy az apja, a rubányi főmérnök úrelvtárs szörnyű despota volt a lányával folyton büszkélkedett a rubányi főmérnök, mesélte, hogy kitűnőre érettségizett a kis otika, mutogatta a fényképeket, fölvették a fogorvosi karra a kis otikát, azután népköztársasági ösztöndíjas lett a kis otika, és a végén persze vörös diplomával végzett a kis otika, addigra el is jegyezték, a vőlegénye motorcsónakozási világbajnok vagy csónakmotorozási világbajnok, édes mindegy, fő, hogy végül összeházasodtak, és a motorcsónakozási világbajnok, aki egyébként valamilyen mérnök, külföldi kiküldetésbe mehetett olaszországba, vitte magával a kis otikát, szóval, volt otika, nincs otika, és a rubányi főmérnök minden hétfő délelőtt felhívta az irodából, bezárkózott a főmérnöki szobájába, hogy mi ne vegyük észre, de pedig úgyis tudta mindenki folyton túlóráztatott a rubányi főmérnök, mintha éppenséggel nem lett volna tökmindegy, hogy pontosan tartjuk-e nyilván az utosz és a zetor traktorok alkatrészigényét, az orosz meg a csehszlovák elvtársak úgyis csak annyi pótalkatrészt küldtek, amennyit kedvük tartotta, vagy amennyi éppen volt nekik, ehhez képest a rubányi főmérnök kigyötörte a lelkünket, hogy legyenek napra készen a kartonok, melyekre piros ceruzával kellett ráírni, ami kifogyott, kékkel az utánrendelést, és zölddel, ami megérkezett, a leggyakoribb hiánycikk a himbatengely volt, édes istenem, mi lehet az himbatengely? micsoda baromi szó egy este bevittem magammal lacikámat az irodába, amikor éppen megint rámsózott valami sürgős postamunkát a rubányi főmérnök, az ilyesmivel mindig megtalált, mert én olyan jó húzó ló voltam, lacika az írógéppel játszott, pötyögtetett valamit, kiderült, hogy a rubányi főmérnöknek írt egy komoly, hivatalos levelet, melyben fölszólította, ne dolgoztassa olyan sokat az anyut, mert az anyura nekünk is szükségünk van! kicsi korában még szüksége volt rám, akkor még nagyon szeretett A halálnak van humorérzéke. Van bizony, gondolta Ladó, akinek a rendes nevére már csak egy-két gyerekkori barátja emlékezett. Művészneve a bürokratikus engedélyezési eljárás után bekerült a személyi igazolványába, ám azt se használták túl sokan. Egy kollégája keresztelte el Ladónak, egy tévéműsorban, melyben ő az adókról poénkodott. Rajtaragadt. A rendőrök többsége is tudta, hogy ő a Ladó. A vicces Ladó. Művész úr, mongyon má valami jó viccet, hagy nevessünk! Civilben nincs humorérzékem, gondolta ilyenkor a vicces Ladó, mondani nem merte. Úgyse hinnék el. Egyetlen ember hívta Lacinak, sőt Lacikának : az anyja. Néha Lacpacnak. Utálta mind a hármat. Gyakran elképzelte az anyja halálát. Sejtette, ez sem véletlen. Látta az anyját valamiféle kórházban (az apja is kórházban végezte), kiterítve a kétes fehérségű lepedőn, egyik kezén elhanyagoltak a körmök, másikon gondosan manikűrözve és vérvörösre lakkozva, a fehérköpenyes orvos a pulzusát méri, azután csak annyit mond: sajnálom, Ladó úr, nincs semmi remény! Ő meg várja, hogy a keszeg férfi arcára a következő pillanatban cinkos mosoly terüljön: na, jó, most akkor mongyon má valami jó viccet a művész úr! Hagy nevessünk!

        vissza