Stern Éva büszke volt a férjére, társaságban szeretett dicsekedni véle, hogy ő az egyetlen asszony, aki a házasságban a saját nevét kaphatta meg másodjára. Éva a férjének csupán egy gyöngeségét ismerte: amannak kevesebbszer támadt vágya, hogy az ő ágyába bújjék, mint ahányszor ő óhajtotta volna. E fogyatékosság, Éva úgy vélte, azzal magyarázható, hogy az ura túlságosan sokat fáradozik a borászat föllendítésén, sok ízben későn keveredik haza, gyakran elmulasztván a közös vacsorát. Éva nem is sejtette, hogy Stern István nem mindig munkálkodik, ha nincsen otthon. Hébe-korba egy tehetős özvegyasszony házában tölti az estvét, akivel a bor ürügyén melegedett össze, mivel annak elholt férje Tokay község egyik példaadóan művelt szőllős kertjét hagyta örökül e világban. Éva váltig unszolta az urát, utaznának el valamerre, hogy kikerülvén a mindennapok igájából, megpihenhessék. Stern Istvánnak nem volt ínyére távoli vidékre zötyögtetnie magát. Ám lassankint az egész család, élén Aaron nagyapával, ugyanazt a nótát fújta, mint Éva: – Utazzatok el, évek óta nem volt nyugovásod! Végül jó alkalom adódott, egy lembergi kereskedő, Tadeus Weiβberger, szíves szókkal invitálta Stern Istvánt, látogassa meg a kastélyában, családjával együtt. – A várastól fertály órányira vagyunk, a tó partján, lehet úszni, csolnakázni, napferedőzni! – magyarázta darabos németséggel, az volt a közös nyelv, minthogy Stern István jiddisül nem beszélt. Hosszas készülődés után egy hintóval és egy szekérrel indult útnak az öttagú Stern család, két kocsis, három inas, egy szobalány, kilenc úti láda, hat batyu, három kalpag doboz és a majom társaságában. Éva a két kisebbik fiával ült a hintó menetirány szerinti pamlagján, vele szemközt István, Richard és Asztikám. Egy-egy inas a kocsisok mellett foglalt helyet a bakon, a harmadik a szobalánnyal a szekérre szorult, a ládák közé, melyeket állandóan igazgatniuk kellett, nehogy rájuk essenek. Négy teljes napig tartott az utazás, az éjszakákat silány szállásokon töltötték. Tadeus Weiβberger a T alaprajzú udvarház kertjében fogadta Sternéket, Éva asszonynak hatalmas csokrétával kedveskedve. Agnieska Weiβberger, a felesége, mindent elkövetett, hogy a magyarországi vendégek jól érezzék magukat, figyelmessége egészen odáig terjedt, hogy Asztikámnak a cári állatkertből szereztetett elemózsiát. Weiβbergerék hat leánya – a legkisebb még pendelyes, a legnagyobb már eladósorban – egyazon széles mosollyal ugrálta körül a Stern fiúkat, akik mégis idegenül érezték magukat itt, nem értvén vendéglátóik beszédét. – Most legalább tapasztalhatjátok, mily czélszerű, ha az ember nyelveket tud! – így az apjuk, noha sokszor ő maga is csupán találgatta, mit mondtak neki. Elhatározta, hazatértük után a fiaival együtt órákat vesz Ben Lőw rabbitól. Leginkább Évának sikerült társalognia, ki gagyogott valamicskét jiddisül, az anyjától, Elisától tanulta, ez az imádott lény még a hányattatás országútjának egyik stációján vesztette életét. Földi maradványait Aaron Stern később hozatta a hegyháti sidó temetőbe. Tadeus Weiβberger minden estvére valamely mulatságot szervezett nékik. Hol zenészek érkeztek a salonba, húzni a talpalávalót, hol kártyaparti szerveződött Stern Istvánnak. Ő eladdig csupán a magyar kártyával űzhető játékokat tudta, most megismerkedhetett a tarokkal, s kivételes szerencsével licitált. Egy-egy komolyabb nyeresége után Tadeus Weiβberger reá emelte a poharát: – Mázele! Stern Istvánra úgy zúdult a hosszú ideje elnyomott játékszenvedély, akár egy veder forró víz, feje búbjától a talpáig égette. Elvezte, hogy rezzenéstelen arccal járhat túl a többiek eszén. Ehhez képest a pénzben kiszámlálható nyereség kevésbé izgatta. Talán ha nem sodorja magával ily erővel a játék, fölfigyel arra, miről pusmognak egy-egy parti közt a helybeli férfiak, és ha fölfigyelt volna, valószínűleg meg is érti. Lembergben az ifjú gyűlölködők szétdúlták a főutcza boltjait s kávéházait, a sidók polcairól minden partékát az úttestre hánytak, s gyalázkodó feliratokat pingáltak a falakra. A társaságban az a többségi álláspont alakult ki, hogy nem érdemes túl nagy feneket keríteni az ügynek, forrófejű ifjoncok túlkapásáról van szó, amely hirtelenséggel kezdődött, ugyanúgy szakad majd vége. Tadeus Weiβberger a kisebbséghez tartozott. Nem értette, miért ennyire magabiztosak az urak. Ha egyszer fölszínre törnek az indulatok, többé nincs biztonságban az ember. Ám a kérdésre – akkor hát mi a teendő? – ő sem tudott elfogadható választ. – Jobb félni, mint megijedni – ismételgette. –Jó, akkor féljünk – valaki –‚ attól mi lesz jobb? Stern István eközben megkeverte a paklit, és osztott. – Okosabb vón, ha öszve szednénk magunkat, s mennénk haza! – súgta neki Éva másnap, a reggeliző asztalnál. – Mi ütött beléd? Te akartál utazni! – Nem tudtam, hogy épp oda viszel bennünket, ahol rosszat forralnak a goyimok. – Rosszat forralnak? – Stern István, akárha víz alól merülne föl. Éva elmesélte, amit Agnieskától hallott. Stern István heves szívdobogást érzett. Megbolondultak ezek? Más birtokát szétdúrják, pusztán azért, meri eltérő hiten élnek? Szaladt Tadeus Weiβbergerhez. Házigazdája a kert piciny üvegházában öntözgette a növényeket. – Miért nem szólott nékem erről, Weiβberger uram? – kérdezte németül. – De hiszen egész estve ez volt a thema! – Nem lenne tán czélszerű, ha mi csomagolnánk? – Ide hozzánk még sohsem jöttek a vandálok, mindazonáltal... ki tudja, mit hoz a jövő? Stern István kutyaszorítóba került. Rész szerint lovagiatlannak érezte, hogy most gyáván megfutamodjék, rész szerint viszont felelősséggel tartozik a családjáért, így hát... – mennél tovább töprengett e dilemmán, annál kevésbé tudta, mit tegyen. Bárcsak itt volna Aaron nagyapa vagy Ben Lőw rabbi. Aznap délután a kártyapartira hívott urak közül már csak egy jelent meg, Samuel Bratkow, ő is tépett ruhában, arról számolván be, hogy zsarátnokot vetettek a háza tetejére, a családja Tarnopolba menekült, ő is siet utánok, ha valaki kívánja, szívesen elviszi. Tadeus Weiβberger sebtében fölparancsolta a bricskára a lányait, a feleségét és az anyósát. Éltek Weiβbergerek Tarnopolban is. Amint a legfőbb értékeit biztonságba helyezte, követi őket. Csakhogy a kocsi fédere vészesen megnyúlt, Samuel Bratkow szabadkozott, ennyiüket nem szállíthatja. Agnieska önként szállt le, az anyja némi noszogatásra követte a példát. A bricska elviharzott a síró-rívó Weiβberger lányokkal. Stern István azonnal fölajánlotta a szekerét, Tadeus Weiβberger visszautasította: – Van hintónk, kettő is. Éva tüstént indulni akart, ám Stern István elébb gyorsan becsomagoltatott, így félóra múltán ölelték át vendéglátóikat, ajánlván egymást az Ő oltalmába. Addigra Weiβbergerék is elkészültek, a hintók és szekerek elé fogott lovak türelmetlenül kapálták a murvát. Jerünk, amíg lehet, gondolta Éva. Beszálltak a hintóba. Stern István lehunyta véreres szemét. Dübögés, valahonnét messziről. Ő biztosra vette, Samuel Bratkow tér vissza valamiért. Ám félszáz lovas közelgett, ruházatuk csupa bőr és szőr, ami a honfoglaló magyarokat juttatta Stern István eszébe. A hintóban éles hangon fölvisított Asztikám, erre már valamennyien rádöbbentek, nyakukon a catastropha. Addigra azok odaértek. Stern István kiugrott a felhérczre, kardot rántott, de hiába, elsőként döfte nyakon egy dárda, a hintó lépcsője alá zuhant. A robaj megpuhult, a körvonalak elhalványodtak. Mielőtt értelme végképp kihunyt, látta, tűz lobban az udvarház bejáratánál, s az emeleti ablakokból hullanak alá a már jól ismert fehér madarak. Csupán később, betegágyában értette meg, hogy egy szívdobbanás idejéig azt szemlélhette, miként emésztik a Weiβberger család messze földön híres könyv gyűjteményét a lángok. Holtnak vélvén, a támadók nem bántották többé. Már leszállt az éj, mire kissé magához jött. Helybéli parasztok adtak néki szállást és ápolást. Megkerült Richard, aki a park fenyvesében bujkált, csakúgy, mint Asztikám, az ő tébolyodott visítása Stern Istvánt annyira ingerültté tette, hogy többször fegyvert emelt a kis majomra. Richard mindig megvédte. Idegen országban, ismeretség, segítő kezek, nyelv tudás és pénz szűkében Stern István semmiképp sem tudta elérni, hogy asszonya és két fia végső nyughelyét – ha volt ilyen – néki megmutassák. Aaron nagypapa gyűlölködő levelet intézett hozzá, amelyben örökre elátkozta, amiért a lányát és két unokáját nem sikerült megóvnia. Ha nem lett volna vele Richard, Stern István belémeríti a tőrét ennen szívébe.

        vissza