Részlet az 1. séta című fejezetből Ezt a történetet egyedül neked mondhatom el, Hugó. Neked is csak így, séta közben. Számomra 1988. november 5-én, egy szombati napon kezdődött. Lehet, hogy másnak ez az időpont nem mond semmit, nekem igen. Hosszú történet, de bízom benne, hogy lesz hozzá türelmed. Mint ahogy nekem van hozzád bizalmam, mert rászolgáltál. Szóval: 1988. november 5-én, szombat délután, nem sokkal fél hat előtt kezdődött. A dátumot azért tudom ilyen pontosan – bár egyelőre különben sem panaszkodhatom az emlékezőtehetségemre –, mert életem egyik fordulópontjához kapcsolódik. A percnyi pontosságot viszont azért nem garantálhatom, mert az eseményt megelőzően a szokásosnál többet ittam. Igen, Hugó, igazad van, lassabban is mehetnénk. Ha olyasmiről beszélek, ami izgat, mindjárt szaporábbak lesznek a lépteim. Inni pedig azért ittam, egyébként ötcsillagos örmény konyakot, mert aznap házi ünnepség volt a Cégnél a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére, amely ráadásul egybeesett az én szolgálatba lépésem 25. évfordulójával. Frickhelm őrnagy az állomány jelenlétében átnyújtotta nekem az ezüst Szolgálati Érdemrendet, közölte, hogy a hadseregtábornok elvtárs századossá léptetett elő, és a jövő szezontól kezdve Wilde százados helyett én végzem, a Balaton északi partján, pontosabban Füreden a biztonsági munkát. Mert Wilde, akit te nem ismertél, örökké betegeskedett. Azt is bejelentette, hogy e rendkívül fontos beosztásban Bönicke hadnagyot adja mellém kisegítőként és személyi sofőrként. Mindez már, hogy úgy mondjam, hetek óta a levegőben lógott, senkinek nem okozott meglepetést, de nekem mégis jólesett, hogy ilyen méltó keretet adtak a dolognak. Akkor még olyanok voltunk, mint egy nagy család. Igaz, a családokban is különféleképpen viszonyulnak egymáshoz az emberek. Amikor például Kuschel százados, a keszthelyi főnök gratulált nekem, biztos lehettem benne, hogy baráti ölelése őszinte: tényleg örül az előmenetelemnek. Felesége, Jelena, az orosz fordítónk pedig – csupa szív asszony! – meghatottságában még el is pityeredett, arról nem is szólva, hogy maga készítette pelményivel, szóval orosz húsos derelyével lepett meg bennünket. Höcker főhadnagy, siófoki emberünk ezzel szemben különösebb lelkesedés nélkül szorított kezet velem. Meg lehetett érteni, hiszen ugyanazt a munkakört töltötte be, mint mi ketten, csak mostantól kezdve a mienkénél alacsonyabb rangban. Hűvös viselkedése kicsit bosszantott, de még mindig szimpatikusabb volt, mint Bönicke hadnagyé, akinek fülig ért a szája, úgy vigyorgott, de arcáról lerítt az irigység, és egész idő alatt Frickhelm őrnagy körül ugrált. Ez a nálam húsz évvel fiatalabb nyálas fickó nyilván rossz néven vette, hogy bár megkapta az áhított kiküldetést, csak beosztottként dolgozhat a Balatonnál. E kellemetlen kísérőjelenségektől eltekintve zavartalanul élveztem az egyórás ünnepséget. Mindazonáltal mértékkel kortyolgattam a konyakot, mert Roswithát és Tamarát aznap estére meghívtam a Moszkva étterembe, hogy együtt ünnepeljük meg ezt a rendkívüli alkalmat. Még asztalt is rendeltem, különben a főpincér boldog boldogtalannal összeültethetett volna bennünket. Várj egy kicsit, Hugó, mindjárt piros a lámpa, hová sietsz, rengeteg időnk van. Az ünnepség vége felé már pompás hangulatban voltam, ha patetikus volnék, azt mondhatnám, a boldogság felhőin lebegtem azon a délutánon. Csakhogy nem vagyok patetikus, és miközben örültem a kinevezésnek, az én érdemeim mellett lényegében természetesnek vettem mind az előléptetést, mind pedig a harci megbízatást. Bizonyos elégtételt jelentett számomra, hogy ötvennégy évesen végre elértem, amit mások jóval korábban: megfelelő rangban reám szabott feladatot végezhettem. Enyhén szólva untam már az aktakukackodást, azt, hogy mások gyengén fogalmazott jelentéseit vagy éppen a Szigorúan Titkos Munkatársak és a Társadalmi Kapcsolatok zagyva információit sűrítsem közérthető jelentésekbe. A Balatont pedig – ne vedd nagyzolásnak, Hugó – sokkal jobban ismertem mindazoknál, akiket elöljáróink addig érdemesnek tartottak a nyári operatív munkára. Mondom ezt annak ellenére, hogy sohase voltam ott, sőt, az elmúlt évtizedekben csak néhányszor jártam Magyarországon. Egyszer 1981-ben, szolgálati úton voltam a Reisebüro budapesti kirendeltségénél – a nyári szezon biztosítását beszéltük meg. A Balatonra persze nem küldtek, csakúgy magánszemélyként pedig nem volt szabad utazgatni. Magánemberként aztán már csak egyszer mentem Magyarországra, jóval a rendszerváltás után, szegény jó apám temetésére, szülőfalumba Csalányosra*. Szóval látni addig nem láttam a Balatont. Mégis, a Balaton-brigád megalakulásától kezdve úgy olvastam a futárpostával jött anyagokat, mintha családomról, otthonomról kapnék híreket, és bevallom, egy-egy fotó vagy érzékletesebb helyszínleírás láttán keserű érzéssel konstatáltam magamban, hogy mennyivel jobban, hasznosabban tölthetném ott legalább a nyári hónapokat, mint ebben a rettenetes, rideg kaszárnyában, úgynevezett álcázott objektumban, ahol a hadsereg albérlőiként nyomorogtunk. Erre a feladatra már csak azért is különösen alkalmasnak éreztem magam, mert a magyar második anyanyelvem, noha az a gyanúm, ismerve a mi logikánkat, hogy éppen emiatt kellett olyan sokáig várnom a magyarországi kiküldetésre.

        vissza