Élt Zalahetenyén három asszony, aki lassan egy éve találgatta növekvő feszültségben, vajon mi lehet a teabolt rejtélye az ő kis városukban. Biztosra vették, a Felícia nevű nőnek, aki az üzletet kitalálta és vezeti, titka van. Akárha valami jó tündér megbízta volna, segítsen megjavítani az életüket, zizegő, fényes, sokszínű zacskókba zárt, szárított füvecskéi meg gyümölcsdarabkái közül. Pedig nem valószínű, hogy éppen itt lettek volna a legboldogtalanabbak a nők az egész országban. A változás úgy ment végbe, mint a mesében, mindannyiuknál hasonló menetrend szerint, és ez felette különösnek tűnt. Először valamennyi érintettnél kitört a válság otthon, nem mintha előtte jól mentek volna a dolgok, aztán ha könnyebb nem is, az életük jobb, igazabb, tisztább lett, mint azelőtt. Ki hiszi azt el, hogy egy teaboltban az átható pillantású, szépséges Felícia mindig éppen annak az asszonynak nyom a kezébe egy zacskó teát, aki azokban a napokban megérett arra, hogy váratlan elhatározással kiszakítsa magát addigi életéből? Ki hiszi azt el, hogy e teának köszönhetően szinte mind elköltözik otthonról? Kétezerháromra Zalahetenyén annyi elvált, megszökött, biztonságot borított nő élt, hogy nyugodtan alapíthattak volna klubot. Mindhárom gyanakvó asszony – kis Kozmáné, nagy Kozmáné meg a kiflis Ilonka – úgy gondolta, őrültség volna a teára fogni, más magyarázatot azonban nem leltek. A saját esetük után kezdtek figyelni, és egyre csak azt látták, a titok a bodzafőzethez kötődik, sötét szálakkal. Ezt a három nőt ugyanaz az idegen úr hintáztatta meg, szépen, tervszerűen, két éven belül. Azelőtt köszönőviszonyban álltak mindössze, az eset azonban összekovácsolta őket. Amikor mindenre fény derült, a döbbenetből valamelyest felocsúdtak, és csípősen kiviláglott az igazság, lehetetlenség volt megérteni, elképzelni akár, hogyan dőlhettek be a pasasnak – többé mindenesetre nem vették a szájukra a nevét. Attól kezdve csak így emlegették: Pé. Gyöngyinek a windsori nők jutottak eszébe magukról, csak azt nem mondhatta, hogy víg. Mert náluk minden fordítva sült el. Gyöngyi, a kis Kozmáné, a könyvtárban dolgozott. Kis Kozmánénak megkülönböztetendő nevezték testesebb névrokonától, a nagy Kozmánétól, Máritól, aki bőségesen tejelő harminchét kecskéje tejtermékeit árulta a piacon. A Dukoviné kiflis Ilonka pedig abban a remek norvég pékségben állt a pult mögött, amely az öreg kocsma helyén nyílott tíz évvel ezelőtt. Hármuk esetében igazán feltűnő volt a kapcsolat a tea és a változás között. Valamennyien Felícia boltjában ismerték meg a kecskeméti férfit. Pé nem közönséges házasságszédelgő volt, férjes asszonyokra utazott, meglehetős ügyességgel. Valószínűleg azzal tudta olyan kiválóan elleplezni a szándékait, hogy nem csalta ki a pénzüket. Igaz, nem nagyon lett volna mit, de akkor legalább rájöttek volna. Pének semmi más nem kellett, csak az ő jóhiszemű odaadásuk, az önérzetük, a tüllös, rózsaszín ábrándjaik, és az a finoman remegő, régi-egyben-újszerű izgalom, mert persze évtizedek óta letettek róla, hogy talán sikerül. Rejtély, hogyan talált rájuk itt, az Isten háta mögött. Nyilván üzletelés közben. Haragjuk első lendületében komoly lépéseket tettek azért, hogy valamennyire felgöngyölítsék a szálakat. Gyöngyi telefonálgatott a könyvtár számlájára, Mári és Ilonka személyesen kereste fel ezt vagy azt. Nem akartak ők semmit, semmi tevőlegeset, csak látni, tudni kicsit, kiről is van szó. Csevegni azzal, aki ismeri ezt, találkozni azzal, aki látta már amazt, egyszer olyan személyhez érni a láncban, aki számára nem idegen a Pé valódi arca. Nos, sokra nem jutottak, de az kiderült, a vállalkozó Pé a munkájában szikár, egyenes, korrupciómentes, becsületes ember. Hogy adhatta akkor a fejét erre a gyerekes és olcsó játékra? Nyilván kiszagolta a megposhadt házasságokat, meg azt a sok büdös hónaljú, megtestesedett, lomha, meccsnéző- és sörivóautomata, böfögő- és fingógép, igénytelen, durva kezű, mocskos beszédű, káposzta fejű férjet – mert sajnos, ahogy mentek az évek, ez egyre jobban illett mindhármuk urára, a két Kozmára, meg a Dukovi Jóskára –, aztán nem is volt túl nehéz dolga, hintette a ködöt. Ők meg falták a csábító hazugságokat boldogan, már-már kívánták, szinte alig várták, hogy valaki becsapja őket.

        vissza