Elmegyek Elmegyek, mondja Ferrer, elhagylak. Mindent itthagyok neked, de én elmegyek. És mivel Suzanne lesüti a szemét, azután tekintete minden ok nélkül egy konnektoron állapodik meg, Félix Ferrer az előszoba kisasztalára dobja kulcsait. Begombolja kabátját, mielőtt kilépne, és csendesen behajtaná a ház ajtaját. Odakinn Ferrer rá sem pillant Suzanne kocsijára, amely homályos ablakaival hallgatagon áll a lámpák alatt, hanem a hatszáz méternyire lévő Corentin-Celton állomás felé indul. Kilenc óra tájt, január első vasárnapján Ferrer többé-kevésbé néptelennek találta a földalatti szerelvényt. Csupán tucatnyi olyasféle magányos férfi foglalt benne helyet, mint amilyen Ferrer huszonöt perce lett. Máskor örült volna, hogy két szemközti padot üresen talál, mintha egyedül az övé lenne egy egész fülke, így szeretett a legjobban utazni a metrón. Aznap este ez eszébe sem jutott, szórakozott volt, de a vártnál kevésbé foglalkoztatta az a jelenet, amely az imént játszódott le közte és a kiállhatatlan Suzanne közt. Nagyobb botrányra számított, ordibálásra, amelyben fenyegetések és súlyos sértések váltakoznak, megkönnyebbült, de mintha nem esett volna jól neki ez a megkönnyebbülés. Maga mellé tette kis táskáját, amelyben főként tisztálkodási szerek voltak, váltás fehérnemű; eleinte maga elé meredt, gépiesen silabizálgatta a burkolóanyagot, a párkereső újságokat, valamint az ingatlanlapokat hirdető kis táblákat. Később, a Vaugirard meg a Volontaires állomás közt Ferrer kinyitotta táskáját, elővette a régi perzsa műtárgyak árverési katalógusát, amelyet a Madeleine állomásig lapozgatott, ahol is leszállt. A Madeleine templom környékén a villanyfüzérek kialudt csillagokat tartottak a metrónál is üresebb utcák fölött. A luxusüzletek díszes kirakatai figyelmeztették a nem létező járókelőket, hogy a karácsonyi és újévi ünnepek egyszer véget érnek. Ferrer magányosan kerülte meg kabátjában a templomot, s az Arcade utca egyik páros számú háza felé indult. Hogy az épület kódját megkeresse, keze a ruhájában matatott: a ballal a belső zsebébe csúsztatott jegyzetfüzetet kereste, a jobbal pedig a szivarzsebben tartott szemüveget. Miután bejutott az ajtón, fütyült a liftre, elszántan nekivágott a személyzeti lépcsőnek. Kevésbé kifulladva érkezett a hatodik emeletre, semmint gondolta, a hanyagul téglavörösre festett ajtó elé, amelynek félfája legalább két betörési kísérletről tanúskodott. Név nem állt az ajtón, csak egy a sarkoknál felkunkorodó fényképet rajzszögeztek rá, amely az élettelen az egykori matadort, Manuel Montoliut ábrázolta, akit visszaminősítettek pikadorrá, miután egy Cubatisto nevű állat 1992. május 1-jén feltépte mellkasát, mint egy borítékot: Ferrer kettőt koppantott a fényképen keresztül. Amíg várakozott, jobb keze körmeit belevájta bal alkarja belső felén a fehér bőrbe, közvetlenül a csukló fölött, ahol egy csomó ín és kék ér kereszteződik. Végül egy nagyon barna, nagyon hosszú hajú, harmincnál nem több, valamint egyhetvenötnél nem alacsonyabb, Laurence előnevű ifjú hölgy ajtót nyitott neki, rámosolygott, mukkanás nélkül becsukta maguk után az ajtót. Másnap reggel tíz óra tájt Ferrer elindult műtermébe.

        vissza