Ha lehet ilyet mondani, ez a könyvem feltehetőleg a legviccesebb minden elkészülendő könyvem közül, mert ez arról szól, hogy hogyan rontottam el a kamaszkoromat, és hogy mások meg másképp rontották el a kamaszkorukat és az enyémet: tele van személyes részletekkel, és hát az indiszkréciónál és a kamaszkornál mi lehetne viccesebb? A könyvet kéretik a lehető leggyorsabban olvasni, az élet rövid. Ha valami nem világos a szövegből ennél a tempónál, ne álljunk meg és ne rágódjunk a homályos pontokon. A mániákus elbeszélő mindenre vissza fog térni többször is. A könyvet tilos értetlenkedve olvasni, mivel egyszerű és közérthető. Ez egy fejlődésregény, ha ez elsőre nem is egyértelmű: fejlődik mindenki, a szerző, az elbeszélő, a szereplők, a mániák, persze ki merre, biztos van, amelyik vissza. Azt már most megmondom, hogy a vége felé tízszer hosszabbak a fejezetek, mint az elején, és egyáltalán, az eleje meg a vége nem nagyon illik össze a könyvnek, közepe pedig nincs is. Hát kérem, ki mondta, hogy fejlődni egyszerű, netán szép, vagy szórakoztató? Ki mondta, hogy a skizofrénia leányálom? Végül, én és a kiadó munkatársai mind reméljük, hogy az olvasmány az olvasó épülésére is fog szolgálni, és mindenkinek hosszú, boldog életet kívánunk, annak is, aki könyvtárból kölcsönzi ki a kötetet, következésképp egy peták hasznunk sem származik belőle. Ennyire idealista szakma a könyv. Ha épp eszükbe jut, kérem a könyv végére érve olvassák újra ezt az előszót! Az előszók alapvető tulajdonsága ugyanis, hogy megjegyzéseket fűznek egy az olvasó előtt még ismeretlen dologhoz. Megjegyzéseim egész értelmesre sikerültek, szeretném tehát, hogy akkor is végigfussák őket, mikor már van lehetőségük a megértésükre. Ha már itt tartunk, jobb szeretném, ha az egész könyvet elolvasnák újra, miután már elolvasták. Legalább egyszer. Lécci!

        vissza