Ingrid Caven Warhol meg Rainer egymás mellett ül egy kis Chesterfield díványon, hosszú ideig meg sem szólalnak, nem veszik tudomásul a jelenlévők jövés-menését: diákok Brooks Brothers zakóban és az egyetemük – Yale, Harvard, UCLA – címerét viselő nyakkendőben. Már beszélnek, mind a ketten a jól nevelt kisfiúk halk hangján, és maguk elé néznek. Rainer egy ideje régi babákat gyűjt. A púderezett vámpírban gyermekszív rejtőzik: régi fajanszból készült cookiessütőit és húszas évekbeli, égetett agyagból készült Miki egereit szívesen kiegészítené egy édes kis cseh babával. Még cserélni is hajlandó. Rainer, aki a maga részéről egy picit sznob, szívesen birtokba venné a Mester egy-egy kis kincsét. Mindenre kész, hogy megvalósítsa elképzeléseit: így vásárolt a Haghia Sophia székesegyházból kijövet Ingridnek jegyajándékul két majmot egy isztambuli török vásárostól, forgatni is akart velük egyik filmjében, de a „Csapó, indul!”-ra futkározni és ugrándozni kezdtek. Mindent azonnal szeretett volna: ez még jobban csillapította léte nehézségét, mint a szex a szaunában, vagy az erre szakosodott klubokban. A viaszálarcos férfi kezdte a licitet: „Három Miki egeret ajánlok egy babáért.” A német film Wunderkindje lassan kinyitotta kövérkés kis buddhakezét: öt! A popart pápája elhúzta a száját, amint ezekre a kurta ujjakra nézett. Azért is mosolygott, mert meglátta benne a rokonlelket: a jó kereskedő sose jó művész. The best art is business art. – Legyen három Miki egér meg egy óriási cookiessütő. Rainer, ganz schweinchenschlau, dörzsölt kis disznó, folytatta: újra nyitotta kezét, ő is mosolygott keskeny bajsza mögött, mint egy vén, picit gengszter, ravasz kínai: tudta, hogy a másik több tucat Miki egeret tárol palotájában, egy halom szedett-vedett tárgy közt, ahol valószínűtlen tárgyak társaságába kerülhettek: titkos fiókokban emberi koponya és gyémántgyűrű. A gyűjtemény darabjai mindent elárasztottak, annyira, hogy anyjával együtt a konyhába vonult vissza. Warhol engedett. Áll az alku! Münchenből és a Kennedy Airportról egyszerre indultak a tengerentúli járaton a drága kis baba meg a nagy fülű és hosszú farkú állatok, s a levegőben találkoztak. De Warhol nem volt boldog, valaki üzleti ügyben ellenkezett vele, ráadásul a Vén Európa képviselője, aki kissé pufók és rengeteg édességet eszik. A félfenékkel a szófa szélén ülő aszkétikus New York-i albínó, aki Campbell levesen, light Colán és mélyhűtött rákon élt – kivételes alkalomkor egy-egy candy bar –, és aki dzsiudzsicuzott, egyik ujjával, a gyűrűssel, megigazította parókáját: – Fassbinder úr, maga sosem tornászik? Most pedig Rainer megviselten ül az NNF előtt egy padon, mint egy darab fa, kezét ölébe teszi. Félénk hang szól hozzá: – Bocsásson meg, nem ön a híres Fassbinder úr? Fel sem néz, halkan hadarja: – Gondolja, ha én lennék a híres Fassbinder, itt ülnék fényes nappal New Yorkban, egyedül a padon? Fiatal fekete bőrű fiú jön arra, hangosan fütyül egy Ramones-dallamot, amely lassan beleolvad a távoli, halk edénycsörömpölésbe.

        vissza