Függönyfátylak feszülnek a zárvány asszony meg mind a többiek közé, akiknek szintén megvan a tulajdon fedele és minden tulajdonsága. A szegények meg, azok is csak lakoznak, és e lakokban barátságos arcaik összefoglalódnak, csak ami örök egyforma, az választja szét őket. Ebben a helyzetben alusznak el: utalván kapcsolataikra az igazgatóval, aki lélegzetével az ő örök atyjuk. Ennek a férfinak, aki az igazságot nekik úgy töltögeti, mint lélegzetét, épp elege van a nőkből, hogy fennszóval kiabálhassa szerte, neki csak ez az egy kell, a magáé. Mit sem tudó ez az ember, akár körben a fák. Nős, ez élveinek ellensúlya. A két házasfél nem pirul egymás színe előtt, nevetnek, egymás mindenei ők, mint mindig is voltak. A téli nap ezidőn kicsi és deprimált, mint az itt felnövő vagy síelni ide jövő fiatal európaiak egész nemzedéke. A papírfeldolgozó munkások gyerekei: módján megismerszik általuk a világ hajnali hatkor, ahogy az istállóba mennek, ott állatok kegyetlen idegenei lesznek. Az asszony sétálni megy gyerekével. Ő egymaga már több mint fele itt minden testnek, a másik ily fél a papírgyárban dolgozik a férfi alatt, miután felüvölt a sziréna. És az emberek pontosan ahhoz a legközelebbihez tartják magukat, ami alattuk kiterül. Nagy, tiszta feje van a nőnek. Jó egy órára megy el a gyerekkel, de a gyerek, fénytől ittasulva, inkább érzéketlen lenne a sportban. Alig tévesztik szem elől, már dobja is el apró csontjait a havon, golyókat gyúr, s így hajigálózik. A földet mintha frissen díszítették volna: vérrel. A behavazott úton madártolltörmelék. Menyét vagy macska játszotta el éjszakai színjátékát, kúszva-mászva, egy állatot felfaltak. Elhurcolták a tetemet. A városi nőt ide hozták, itt vezeti férje a papírgyárat. A férfit nem számolják a helybeliek összességébe, itt összességében ő maga számít csak. A vér körbefröcsköl az úton. A férfi. Eléggé nagy hodály, melyben még lehetséges a beszéd. És a fiúgyermeknek is kell már kezdenie a hegedűt. Az igazgató nem ismeri munkásait egyenként, ismeri azonban összértéküket, grüszigott, mindőtöket. Üzemi kórus alakult, adománypénzekből fenntartva, hogy a direktor a maga karnagya lehessen. Buszokkal utazgat a kórus, hadd mondják az emberek, páratlan. Függvényeként gyakran kell egy-egy kört tenniök kisvárosokban, lépteiket nem ütemezve, óhajaik annál inkább üzekedve nyomják vágyaik orrát a vidéki kirakatkínálatokhoz. A kórus a termek előterében zengi, ami a hátsó frontot végig a kocsmapultnak szorítja. A madarat is, ha repül, lentről látjuk csak. Fontolt, dolgos lelépés a buszlépcsőn, buggyannak a dalnokok a fellépés felé, a bérjárműben bűzük ott marad, hangjuk tisztaságát nyomban ki is próbálják ők maguk odakint a napragyogásban. A dalfellegek felemelkednek a mennyek göngyölegébe, amikor elővezetik a foglyokat. A családok közben apátlan honolnak, csekély bevétel jegyén. Kolbászka fogyasztva, rá sör és bor. Hangok s érzékek ártalma esik, mert mindenegyike meggondolatlan bevetésen. Kár, hogy csak csekélyek ivadékai, egy jó grazi zenekar mindegyiküket helyettesítené, vagy épp támogatná, mikor mi kedve. E borzadályos gyengécske hangok, lég és idő lepedéke rajtuk. Az igazgató azt kívánja, hogy hangjukkal az ő gondoskodásáért kolduljanak. Ily úton csekélyek is nagy kezdetre számíthatnak nála, ha feltűnnek szemében muzikálisan. A kórust a direktor hobbijaként ápolják, ha nem utaznak e férfiak, istállóállásaikban vesztegelnek. Az igazgató a saját pénzét sem kíméli, öli bele, ha a járási bajnokság véres, büdös selejtezőiről van szó. Mert ő magának s dalnokainak állagot biztosít így, túl a futamodó pillanaton. A férfiak, íme, földszín feletti építmények, és hogy akkor épüljenek egyre tovább, elszántak. Hogy asszonyaik művükből ismerjenek rájuk, ha eljön a nyugállomány. De a hétvégeken, akkor elgyengülnek emez égiek. Akkor nem az állványokon mászkálnak, akkor a kocsmai pódiumon állnak, zengenek oly kényszerben, mintha a holtak visszazuboghatnának s tapsolnának. A férfiak nagyobbak lennének, s ugyanez műveik s értékeik akarása. Épületességeiké. A nő olykor elégedetlen ezekkel az életén hordandó szeplőkkel: férfi és fiúgyermek terhével. A fiú színes képmás, egyszeri gyermek, de fotogén gén. Futkos az apa után, hadd válna belőle is férfi majd. És az apa úgy odateszi neki a hegedűt, hogy csak úgy tajtékzik a fogak habja. A nő az életével szavatol, hogy minden stimmel, és hogy ők egymás jóleső harmonizálásai. E nő révén kötött ki a férfi az örökkévalóság netovábbjában, a végtelenben. Ez az asszony lőn pediglen eszményi eredettel, mit a gyermekre is átörökített. Derekas viseletű a gyermek, kivéve a sportot, ahol vadulhat, neki ott nem parancsolnak társai, kik is egyhangúlag megválasztották a vérprofiság mennyeibe vezető lajtorjafokuknak. A gyerek apja nem hagyja magát lefújni e földről, vezérli gyárát s memóriáját, melynek zsebeiben egyre kotorászik, keresve munkások neveit, kik a kórusozásból csak szöknének. A gyerek jól síel, a falusi kölykök hajlanak így csak jobbra-balra, mint az alpesi fű. Cipői mellett meredeznek. Az asszony, napi bukszájában, mit naprakésszé mosnak, nem áll több jó készség, nem, a gyermeknek adja a boldog partot ő, hogy az anyás kicsike horgonyozhasson, vagy ha nem, rohangálhasson hát, tüzét hordja a szegény kis alsóbb-háziaknak. Kapják el tőle a lendületet. Szép ruhájában akar a föld felett roülni. És az apa pufa és telt disznóhólyag, énekel ő, játszik, ordítozik, baszik. A kórus az ő kedvére vonul rögön át szirtig, sült kolbásztól pecsenyehúsig, és úgyszintén énekel. Nem kérdi soha, mit is kap ezért, de aki kórustag, a bérlistáról sose törlik. A ház oly világos berendezésű, hogy így megint fényt spórolni! Igen, ez pótolja a fényt, és az étket megfűszerezi az ének.

        vissza