Keletsirató …A mesélő ennél az éjszakai pillanatnál hagyta abba elbeszélését Pavel életéről. Azt hittem, csak szünetet tart két szó, két mondat közt, és hogy a múlt mindjárt újra életre kel hangjában. De hallgatása lassan beleolvadt a bennünket körülvevő végtelen sztyeppébe, a néma égbe, amelynek fénye oly sűrű volt a napnyugta utáni első percekben. Az asszony ott ült ebben a határtalanul hullámzó fűben, és kicsit hátrahajtott fejjel, félig hunyt szemmel a távolba révedt. És amikor kitaláltam, hogy nem lesz folytatás, hirtelen megértettem: az elbeszélés végét már ismerem. Már tudtam, mi történik a katonával, a feleségével, gyermekükkel… A valóságot több mint egy éve, egy téli estén vágták a fejemhez, a nagy fekete izbában, és én akkor majdnem belehaltam annak a kamasznak az ordításába: „Apádat legéppisztolyozták, mint egy kutyát…” Azóta egyik szombat estétől a másikig folytatódott az elbeszélés, és megadta nekem azt, ami az árvaházban a leginkább hiányzott – a bizonyosságot, hogy volt valaki ezen a földön, aki szeretett engem. Amint arra az ősz hajú asszonyra néztem, aki néhány méterre ült tőlem, egyre világosabban tudtam, hogy az elbeszélés valódi vége az a csend, az a fényáradat, amely a sztyeppe fölött lebeg, kettőnk fölött, akiket azoknak a lényeknek élete és halála köt össze, akik már csak bennünk élnek. Az ő szavaiban és mostantól fogva az én emlékezetemben. Az asszony hallgatott, de én most odaképzeltem árnyát abba a szűk kaukázusi völgyben megbúvó házba. Ez az az asszony, aki gyertyával a kezében a kismamára mosolygott, aki a gyermekkel a karján belépett, a férfira, aki letette a padra a vászonnal letakart, súlyos sajtárt. Magamban kimondtam a nevét, Szasa, mint aki egybe akarja gyúrni a mellettem, a sztyeppe füvében ülő asszonyt azzal a másikkal, aki olyan tapintatosan, olyan meghatározóan részt vett családom életében. Ekkor próbált felállni, bizonyára azt gondolta, mindjárt itt az éjszaka. Esetlenül a segítségére akartam sietni, nyújtottam a karomat, először jutott eszembe, testében, öregségében milyen törékeny, az ilyesmit az ember tizennégy éves korában alig veszi észre. Kapkodó mozdulatomban ujjaim csonka kezét szorították meg. Éreztem ösztönös rezzenését, azt a szemérmes reflexet, amellyel a sebesült nem akar senkit megijeszteni, sajnálatot ébreszteni. Rám mosolygott, megint olyan lett a hangja, mint máskor, nyugodt és határozott. Néhány perc járás után észbe kaptam, hogy a könyvet, amelyet a sztyeppén töltött hosszú napokban magunkkal vittünk, otthagytam a folyóparton, ahol megpihentünk. Szóltam Szasának, futva visszaindultam, egyszer hátrafordultam, messziről láttam egyszál magában az esti fénnyel telített végtelen síkon. Amikor kifulladtam, lassítottam, s elnéztem, amint ott vár, abban a tökéletes magányban, abban az elkülönültségben, amely délibábbá varázsolja alakját. Akkor nem a családom történetére gondoltam, amelynek utolsó emlékeit az imént adta nekem tovább. Őrá gondoltam, arra az asszonyra, aki tapintatosan, szinte akaratlanul, megismertette velem anyanyelvét, és a nyelvvel együtt szülőhazáját, amely soha nem hagyta el őt, egész hosszú orosz élete folyamán. Messziről ráismertem mosolyára, integetésére. És ifjúkorom minden lelkesedésével megesküdtem magamban, hogy egy napon viszszaadom neki igazi nevét, szülőhazáját, amelyről azon a végtelen sztyeppén álmodott.

        vissza