 |
Májusra Reményi szépen belakta magát a szerkesztőségbe. Addigra megismerte már az összes szokást, tudta, melyik kollégájának mi a gyengéje s az erőssége, tudta, hogy kinek mi a kedvenc étele és itala, kinek mikor van a születésnapja, s hogy miként áll a vérsüllyedése. Mindezeket ráadásul úgy tudta meg, hogy nem ambicionálta a dolgot egyáltalán. Volt valami a lényében – a kisfiús mosolyában, a szelídkék szemében vagy a mozgásában –, amitől megnyíltak előtte az emberek. Amitől első látásra barátjuknak, szövetségesüknek érezték. Reményi már régen nem csodálkozott ezen, kisgyerek kora óta megszokta, hogy amerre jár a világban, felderülnek az arcok. Miként azt is, hogy milyen könnyen megtalálja a hangot mindenkivel. Nem volt ebben semmi külön igyekezet a részéről (annyi legfeljebb, hogy szerette magát jól érezni a világban, meg hogy irtózott a konfliktusoktól, s ha tehette, kitért előlük), igaz, érdekelte a világ, de valahogy olyképpen, ahogy geológust a kőzetek vagy botanikust a préselt virágok: kedvtelve gyönyörködött bennük hónapszám, figyelte változásukat, alakulásukat, nagy gonddal tanulmányozta és csoportosította őket, de bizonyos távolságtartással egyszersmind. Reményi sok száz alakot, történetet, párbeszédfoszlányt őrzött emlékezetében gyermekkora óta, és sokan tartották magukhoz közel állónak országszerte, pedig ő csak néhány embert szeretett igazán. De udvariassága és érdeklődése sokakat megtévesztett. Így aztán amerre megfordult, mindenhol hamarosan a társaság kedvence lett.
Miként a Havi Géniuszban is. A többiek hosszú évek alatt nem tudták elérni, amit Reményi néhány hónap után keresztülvitt: a Géniusz rovatvezetői szobája időnként már-már valóságos szerkesztőségre emlékeztetett. Kedden meg pénteken szerzőkkel és dilettánsokkal telt meg a három egybenyíló terem, a rovatvezető urak dolguk végeztén nem siettek tova, hanem elüldögéltek, elbeszélgettek még erről-arról egy darabig. Szerzők tűntek föl, egyre nagyobb számban, kézirattal vagy anélkül. Erre jártak, hát benéztek. Valami életféleség költözött a dohos falak közé.
Reményi persze nem tudta, hogy ő volna e változás kovásza. Sőt, addig azt sem tudta, hogy ami most van, az már változás, míg Fazekas el nem mondta neki egy péntek esti sörözésen. Fazekas egészen elérzékenyült (belejátszott ebbe a négy korsó sör is, tagadhatatlanul), azt mondta, utoljára Pardi Bálint idején érezte ilyen jól magát itt: pedig az már húsz éve is, hogy elmúlt. Ezzel a lendülettel el is mesélte (nem először, de Reményi imádta a régi történeteket), hogyan alapították anno a Havi Géniuszt a konszolidáció kezdetén a Pardi vezetésével, s hogyan lett ő, az ismeretlen vidéki magyartanár – egy lelkes olvasói levél eredményeként – a szerkesztőség Benjáminja. „Ilyen romlatlan lelkekre van most szükségünk” – mondotta neki Pardi annak idején, és Fazekast ezzel az egy mondattal örökre lekötelezettjévé tette. Pardi már régen az égi kultuszkormányzattal vívja ádáz csatáját (elvitte őt az a nagy szíve, szokta volt mondani Fazekas, mire Mátrai, ha hallja ezt a részt, nem mulasztja el hozzátenni: hát a nagy gerince biztosan nem), de hajdani olvasószerkesztője a lelke mélyén még ma is az ő hajóján szolgál. „Azok voltak a szép idők” – mondja most Reményinek – „mennyi apró trükk, mennyi ravaszság és ügyesség kellett ahhoz, hogy szép lassan visszahozzunk mindenkit az irodalomba. Az új¬holdasokat, a válaszosokat, az ötvenhatosokat.” Fazekas egészen elérzékenyült.
– Tudtad, hogy Déry is nálunk jelent meg először a szilenciuma után?
– Tudtam – mondja Reményi most –, mesélted a múltkor.
– Na látod, volt itt élet azelőtt doszt. És örülök, hogy Te visszahoztál valamit a régi hangulatból.
|
|
