 |
Megterítettél illendően, amennyire zavaros konyhai készleteidből tellett. Előételnek egy kis ráksalátát dobtál össze. Látta, amint nyitod föl a dobozt. Konzervből, egy mesterszakács?? Ne haragudjál, minékünk nincsen tengerünk, horvát import, egész jó.
Csopaki olaszrizlinget bontottál, megjárta. Sajna a rácpontyot GGM túl zsírosnak találta, túl sok colesterina, épp csak megkóstolta. A bentről hozott somlói galuskából viszont kétszer vett. Hogy ilyen finom desszertet még nem evett, mi a neve. Albóndiga de Somlo. Tokaji furmintot ittatok hozzá.
A harmadik székre rakta a zakóját, nyakkendőjét. Az ember talál magának társat, olyan asszonyt, akinél különbet se kinézetben, se lelki tartalomban el sem képzelhet, miért, hogy mégis éber leopárddá válik, ha más nőneműek ingerterébe kerül, ezt magyarázzad meg, te magyar, te magyar szakácsművész. Én magyarázzam meg neked, Márkezem? én, hánykolódva a női vonzások viharos óceánján? magyarázd meg te, aki a modern próza legizgalmasabb asszonyait teremtetted, s közben legendásan remek házasságban élsz szent krokodiloddal, nem tegnap óta. Való igaz, negyvenhatban pillantottam meg először, még csak tizenhárom volt, rögtön tudtam, senki más nem lehet a feleségem, kivártam, míg felnő, ötvennyolcban házasodtunk össze, negyvenöt éve, azóta jó sok víz lefolyt a Szajnán.
Sosem volt olyan, hogy… izé… – kerested a legdiplomatikusabb fogalmazást. Döccenő? Igen, amikor úgy érezted, talán mégis célszerűbb volna… Elválni? Ühümm. Válni sosem akartam, Mercedes a legtökéletesebb anya, társ, szerető, de az megesett, hogy… a piszok Apuleyo Mendoza fején találta a szöget. Ismered milyen, ha incselkednek veled, néha nem tudsz ellenállni, noha kéne. Például a világ legszebb nője, mi? – újratöltötted a poharát. Te ki akarod húzni belőlem a titkaimat! ha Plinio Apuleyo Mendozának nem árultam el, aki pedig országos haver, neked miért tenném? Talán mert néha jólesik elmondani a titkokat.
Márkezed sejtelmes arcot vágott, olyasfélét, mint egy hímkrokodil, végül csak kibökte, hogy a világ legszebb nője nyolcvanban vagy nyolcvanegyben moziszínésznő volt, könnyű rájönni, tessék lapozgatni a filmlexikont. Ha minden megesik, amit a férfifantázia be tud fogadni, úriember arról már csak a világ legszebb nője miatt se fecsegne, mit szólna ő, mit szólnának hódolói szerte a földgolyón, mit szólna ügynöke, sajtótitkára, ügyvédje, végül, de nem utolsósorban, mit szólna Mercedes? Akárhogyan is, Plinio, a sánde, megspórolhatta volna nekem a lenyulazást. Sőt az egész históriát. Abban persze igaza volt, hogy a bulvárlapok mindenképp foglalkoznak velem és ügyeimmel, talán értelmesebb az én változatommal állni a rivaldafénybe. Ez a baj a világhírrel, még egy diszkrét kalandot se bonyolíthatsz le anélkül, hogy a botrányújságok ne cikkeznének rólad, ha peched van, fotóval, névvel, lakcímmel. A hírnév előbb-utóbb mindenkinek az idegeire megy, olyan, mint egy hegycsúcs, amelyre véres verejtékkel fölkapaszkodtál, aztán már csak azzal foglalkozhatsz, miként ereszkedhetnél alá méltóságod valamelyes megőrzésével. Tessék, megkaptad, amit akartál, óhajtasz még valamit?
Haboztál. Igen… amikor a Száz év magány végén Aureliano Babilonia olyan tébolyultan végigszeretkezi az enyészet elfoglalta házat Amaranta Ursulával, akiről nem tudja, hogy a nagynénje, először kipeckelt szájjal, míg Gaston, a férj jelen van, később hangosan zörgő csontokkal és vinnyogva, azt csak úgy elképzelted, vagy… Ahá, keféltem-e tetőtől talpig baracklekvárban, fölhasított matracokból tépett vattacsomókban, illetve medencében, majdnem belefúlva, ez érdekel? – szigorúan nézett. Nem mertél bólogatni.
Kit ne érdekelne, létezik-e akkora szerelem, akkora vágy, akkora öröm, vagy csak regényekben. Filmekben más a helyzet, ott az ilyesmi pillanatok alatt lezajlik, az a benyomásunk, mintha az ágyjelenet normaideje semmiképp nem haladná meg az egy percet. Ha ezt elhiszed, lesz csodálkozás a való életben, ahol a nők nem sikongatnak azonnal, és a férfiak nem képesek tetőtől-talpig felöltözve kielégíteni őket.
Az irodalom azért más káposzta, mondta GGM.
Öt világrész olvasói csorgatták a nyálukat a regény utolsó lapjaira, öt világrész olvasói csalódottan pillantottak a párjukra, ki mellettük szuszogott az ágyban, öt világrész olvasóinak önbizalma pattant szét, akár a szappanbuborék. Talán lábjegyzetben meg kéne jegyezni: az irodalom azért más káposzta. Ilyen alapon a regénybeli csodákhoz is elkél a lábjegyzet: így a való életben még a Karib-tenger partján sem esnek meg a dolgok. A borzalmakhoz: azért nem eszik olyan forrón a kását. De akkor, amit a regényekben olvasol, az nem a valóság?! Ha mégis, akkor egy másik valóság. E gondolattól oda a varázs. Aki még soha nem vetette magát fejest egy szépirodalmi műbe azzal a reménykedéssel, hogy amit ott talál, az maga a valóság, aligha mondhatja magát olvasónak.
Mindig úgy képzelted, Márkezed tökéletes férfi. Jó, tökéletesebb nálunk. Jó, nálad. Ha ő szerelembe esik, az tényleg földrengés, amiként José Arcadio mondja a kis Buendíának. Ernest Hemingway ugyanezt a kifejezést használja, midőn hősei a hálózsákban, Isten szabad ege alatt szeretik egymást. Hátha a Nobel-díjasok az ágyban is Nobel-díjasok. Ez esetben volna valami, ami összetartja őket.
Tudható, az író nem azonos egyik hősével sem, éppen mert minden hősével azonos, és aki mindenkivel azonos, az senkivel sem, amiként akit mindenki szeret, azt senki.
Azt is hitted, Márkezed sokkal boldogabb nálunk. Jó, nálad. Idős, megtörtnek látszó ember jött hozzád látogatóba. Gabo helyett Gabriel bácsi. Talán ugyanúgy feszélyezed, ahogyan ő téged. Talán legendás félénksége összegződik a tiéddel. Talán elmulasztottad föltenni a megfelelő kérdéseket. Talán végzetesen fölsültél válaszaiddal. Talán nem kéne körülményeskedned, viselkedned, alkalmazkodnod, inkább durr bele, ami a szíveden, az a szádon. Talán még nem késő.
Föltetted az első kérdést, ami összeállt az agyadban: jóllaktál? GGM bólintott, vérünkké váljék, tölts még egy kis bort, koccintsunk. Mire igyunk? A jövőnkre. Lesz nekünk közös jövőnk? Amíg itt vagyok, biztosan.
Föltetted a következőt is: errefelé nagyon szépek az esték, volna kedved sétálni? Márkezed fölállt, vette a kabátját. Apád hordott ilyen teveszőrutánzatot, valamikor a hatvanas évek közepén. Kölcsönadtad GGM-nek a Stetson kalapod és a Micimackós sálad. Sej, Dunáról fúj a szél, fázós embert mindig ér. Lementetek a folyómenti ösvényre. Talpatok alatt ropogott a tiszta hó. Itt sokáig szűzen marad. Markáns hidegfront érte el az országot, mögötte viharos szél kíséretében sarkvidéki eredetű fagyos levegő, felhőátvonulások, helyenként hózápor, erős hidegfronti hatás. Hallottad reggel az autórádión.
Világított a hópaplan a sötétségben, a parti lámpasor fénye reszketett, ahogyan néhány csillag is a fellegek réseiben. A kopár faágak suhogtak a légvonatban, a jégkásás folyó vonult dél felé rendületlen. Egy-egy kocogó és kutyasétáltató jött szembe a gáton, köszöngettél, ritkán kaptál választ. Mindenkit ismersz? – kérdezte GGM. Nem, csak el-elfog a falusi hangulat. Értem… arról miért nem teszel említést, hogy a kutyádat sétáltatjuk? Ööö, úgy vélem, nem tartozik a tárgyhoz. Viszont az időjárás a tárgyhoz tartozik? egyáltalán, hogy hívják ezt a nyájas állatot? Rigó, tudod, mert fekete. Nálunk van sárga is, oropéndola vagy oriol. Nálunk is, ti a feketét hogy hívjátok? Mirlo, vagy tordo.
Latolgattad, forduljatok-e vissza, hátha az ő lába ugyanúgy fázik, mint a tiéd, de tempósan haladt, a jelek szerint élvezte a sétát, a spanyolban persze arra is több szó van, paseo, vuelta, paseata, ha hosszabb, caminata, előre nem mindig tudhatod, melyiket használd.
Csilingelésbe fogott egy telefon, nyúltál a zsebedbe, ám otthon hagytad a mobilod. GGM előhúzta a sajátját, akkorácskát, mint egy közepes pudrié, csupa króm, neonkékben égő képernyővel. ¡Oiga! – a következő mondatokból csak ezt az árva ’halló’-t tudtad kivenni. Torokból surrogva beszélt, vagy inkább hadart, fűtött hangon. Odább léptél, hogy ne zavarjad. Márkez-idegen volt a maroktelefonálás.
Hirtelen a kezedbe nyomta a készüléket, téged akar. Engem? Téged, igen, ne légy annyira begazolva! Ki az? ¡El cocodrilo sagrado! – GGM ezt már súgta. Te jó Isten, mi lesz, ha nem értem meg – kapaszkodtál a biztosba, hallóztál, majd mint a legelső nyelvleckében: Tibor Mákosnak hívnak. Itt Mercedes, örvendek, vadgalambosan búgó alt, tört magyarsággal. Tibor, szeretném kérni, vigyázz García Márquezre teljesen, ha nem vagyok vele, tud viselkedni, mint gyermekek, önmagát nem óvja. Honnan tan… tetszik tudni a… magyarul? – már te is törve beszéltél. Nem értem, nem tudom, magyar ismerős fölírta papirosra, olvasom, vigyázz García Márquezre, segíts benne, amiért ott van! Keszcsókolom, nekem fogalmam sincs, miért itt… jött ide, ha meg tetszene mondani, akkor talán… Van telefonszám lakásban? Persze! – lediktáltad. Anyanyelvére váltott, kérte, ezt már legyél szíves elismételni spanyolul, amennyiben képes vagy rá. Képes voltál.
GGM telefonját gépiesen zsebre vágtad, kikapcsolni elfeledve. Ujjmozdulattal kérte vissza, lenyomta a megfelelő gombot. Föltételezted, érdekli, mit mondott Mercedes, elmesélted. Aggódás, asszony a neved, dünnyögte. Igen, de azért tudtomra adhatnád, miben segítsek benne… mért vagy itt. GGM válasz helyett fütyörészett. |
|
