Délután lett, mire fölért a padlásra. Szólongatta az állatot, de nem kapott választ. Minden bérház padlása hasonlít, ez is hasonlított az övékre, a kétszáz éves óbudaira, és itt a padláson mgérezte, hogy közel jutott Slajmihoz. Nem azért, mert évente kétszer rejtette el Slajmit a kölykeivel a padláson, hanem, mert… nem, nem hallotta, egyszerűen érezte. Érezte, és kész. Alkonyodott. És ahogy sötétedett, Slajmi csakugyan rákezdte. Csakhogy most már sokkal elhalóbb hangon nyöszörgött. Most már nyugodtan alhattak tőle a pincében a fölnőttek, csak éppen Géza tudta, hogy a macskája rosszul van. Egyre rosszabbul, és ha nem találja meg… Na jó, elég sokan haltak meg már eddig a háborúban, és még fognak is, de Slajmi nem halhat meg. Az nem igazság! Slajmi nyávogása vagy nyöszörgése vagy sírása most már nem hallatszott mindenhonnan, mint az éjjel, hanem egyre határozottabban felülről jött, inkább a háztetőről, mint a padlásról. Géza egészen a bomba szakította mély nyílásig ment előre, amikor úgy érezte, hogy a hang már mögüle jön. Akkor szólongatni kezdte az állatot. Cicc! Cicc! Cö-cö-cö-cö… Cicc! Slajmikám, kiscicám, öreg haverom, te rohadt buja vénasszony, akit minden kandúr megkúr, te meg elled nekem a kölyköket vénségedre, hogy sose legyen nyugtom tőlük, édes drága macskám, gyönyörű fekete párducom, hol a francba’ vagy? Meg ne dögölj nekem, azt nem teheted, tarts ki, mindjárt megtalállak! Cicc! Cicc! Jól van, felelj, ne hallgass el, itt vagyok, már itt vagyok, hallasz? Slajmi hallotta, mert egyre erőtlenebb hangon ugyan, de folyamatosan válaszolt. Ez most már nem az a akétségbeesett vinnyogás volt, a csapdába esett állít sírása, ez már válasz volt, Géza érezte. Sőt értette. Itt vagyok, gyere, itt vagyok, erre vagyok. Ez be van szorulva. Géza tudta. Pedig sebesült is lehetett, eltörhetett a lába, akármi lehetett vele, de Géza tudta, hogy be van szorulva. A hangjából. Megértette, amit Slajmi mondott, azt mondta, gyere haver, itt vagyok, be vagyok szorulva, gyere, segíts! A kémény. Igen, onnan jön a hang, még szerencse, hogy nem fűtenek. Az a kémény a háztető ép részén volt, az utolsó a luk előtt, amit a bomba beszakított. Géza visszament, megkereste az utolsó ép tetőablakot, és kimászott a tetőre. Igen, Slajmi ott nyögött a kéményben, a feje és a mellső lábai látszottak, de a kémény össze volt rombolva. Talán a légnyomás, talán a repeszek… Hogy a macska ott volt-e a találat pillanatában, vagy csak később ment valamiért oda, és egyszerűen beszorult, vagy a kémény csak megrepedt, és attól omlott be, hogy Slajmi megmozdította, azt sose fogja már megtudni, de mindegy… A kéményseprőpallót elvitte a bomba, Géza elindult hát a gerincen a kémény felé, de megszédült, lovagló ülésben rá kellett ülnie a gerinccserepekre, csak így bírt tovább araszolgatni a macska felé. Slajmi már látta. Őt nézte, és világított a szeme, mint két lámpa, és nem nyafogott tovább, tudta, hogy már nem kell. Lenn az udvaron bámulták, és szurkoltak neki. Nem csak a srácok, a fölnőtt lakók is.

        vissza