Mire dr. Demján irodájába értek, az öreg ügyvéd egy árkus papíron aprólékosan kijegyzetelte a Magyar Néző Cohenról írott cikkét. – Hát kérem, tipikus bűzbomba – dörzsölte a kezét elégedetten. – Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: rágalmazás, közösség elleni izgatás, hamis vád, személyiségi jog megsértése, hitelrontás, kegyeletsértés, nem is folytatom. – Ujjai közé csippentette a faxmásolatot, és olyan undorral tartotta, mint valami csupa takony papír zsebkendőt: – Első lépésben, tisztelt Cohen úr, helyreigazítási felszólítást küldünk a lapnak. Minthogy a szerző Anonymusunkhoz hasonlóan, noha szándékoltan, névtelen – ami ugye nagyszerű sajtószabadságunk kétségbevonhatatlan velejárója –, a felelős szerkesztőhöz kell fordulnunk. Én már fabrikáltam is egy nyers fogalmazványt – amolyan jogászi bikkfanyelven, ne méltóztassék figyelni a stílusra. Tisztelt Főszerkesztő Úr! B. lapjának ez év március 30-i számában „Az Önök Igazmondója” aláírással „Kereken kimondom” című közlemény jelent meg, amely egyebek között az alábbi állításokat tartalmazza: Cohen Tamás (a továbbiakban: Megbízóm) 1979-ben azért disszidált, mert attól anyagi sorsának jobbrafordulását várta. Megbízóm disszidálásáról egy akkori magas rangú kommunista funkcionárius előre tudott, mi több, „ha ugyan nem ő maga tette azt lehetővé”. Megbízóm (egy idézett szövegrész szerint) a Szabad Európa Rádió munkatársaként feltehetően pénzbeli támogatást kapott az itthoni kommunista rezsimtől. Megbízóm „homályos körülmények között” jutott Ránky-Wallenstein Ernő német üzletember 900 000 márka összegű örökségéhez. Megbízóm ezt az örökséget nem a célnak megfelelően használta fel, hanem azt más személyekkel megosztotta. Mindezen tényállítások és utalások nem felelnek meg a valóságnak. Ezzel szemben igaz, hogy: Megbízóm a politikai rendszerrel való bizonyítható szembenállása miatt hagyta el az akkori Magyar Népköztársaságot és kért politikai menedékjogot Nyugat-Németországban. Megbízóm akkor szabályosnak tekintett útlevéllel hagyta el az országot, és szándékáról előzetesen senkit sem értesített. Megbízóm a Szabad Európa Rádió szerkesztőjeként megélhetéséhez elegendő havi illetményt és szolgálati lakást kapott – egyéb jövedelmi forrásai nem voltak. Megbízóm Ránky-Wallenstein Ernő német üzletembertől szabályos hagyatéki eljárás keretében örökölte a célhoz kötött (Kézfogások projekt) 900 000 márkát. Megbízómnak a kft. körüli – a sajtóban is érintett – visszásságokban semminemű szerepe nem volt, ellene emiatt eljárás nem indult, a pénzt senkivel, semmilyen formában nem „osztotta meg”. Kérem, hogy fentieket a megjelent közlemény helyén azonos betűtípussal, helyreigazítás formájában közölni szíveskedjenek. – Mondja, ügyvéd úr – kérdezte Pálfay –, mennyi esélye van egy ilyen helyreigazítási kérelemnek? – Az attól függ – vonta meg a vállát az ügyvéd –, annyi szent, hogy ezek kemény fiúk, és nem ijednek meg némi pereskedéstől. Meg nyilván pénzük is van rá. – És a per? – faggatózott tovább Pálfay. – Megnyerjük? – Gondolom, igen – válaszolta az ügyvéd. – Kérdés, persze, hogy mikor? A mi demokratikus igazságszolgáltatásunk korrekt, de kissé lassúdad. Emiatt aztán sokan ülnek, akiknek nem kéne és vice versa. Beletelhet egy-két évbe. Most egyelőre az a kérdés, hogy Cohen úr egyetért-e a helyreigazítási kérelemmel. Cohenban már a hivatalos jogi szöveg olvastán forrt a düh: ilyen lagymatag igazságért nem volt kedve harcba indulni. – Ügyvéd úr – szólalt meg némi töprengés után. – Dönthetek-e én arról, hogy melyik tényállítást kívánom elsősorban helyreigazíttatni? – Természetesen, Cohen úr – mondta az ügyvéd, és meglepetten nézett ügyfelére –, elvégre ön a megbízó. Nos, melyiket tartja különösen fontosnak? – Megvallom, ügyvéd úr, ezek közül – mutatott ujjával a nyers fogalmazványra – egyiket sem. Viszont ragaszkodom ahhoz, hogy a cikkben szereplő valamennyi „zsidó” jelzőt helyettesítsék „magyarral”, és akkor garantálom, hogy nem teszek feljelentést a lap ellen. – De hát Cohen úr! – hüledezett az ügyvéd –, ez szinte az egyetlen tényállításuk, amibe nem köthetünk bele! – Hogy érti ezt, ügyvéd úr? – kérdezte Cohen. – Már ne haragudjon, Cohen úr – mondta az ügyvéd, árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában –, és főleg semmiképp se vegye személyeskedésnek, de hát ön ugyebár mégiscsak zsidó. – Miből tetszik ezt gondolni? – tette fel a kérdést Cohen. Pálfay zavarában a halántékát vakarta. – Például a nevéből. – Ügyvéd úr – jelentette ki ünnepélyesen Cohen. – Egyszer New Yorkban kinyitottam egy telefonkönyvet, kíváncsi voltam, hány Cohen él abban a városban. Az ember, ugyebár, keresi a névrokonait. Hat sűrűn nyomtatott oldal sorolta a Coheneket. És volt közöttük metodista lelkész, egy Cohen Wang nevű kínai zöldségkereskedő és egy Abraham Cohen nevű személy, a Színes Bőrű Liga elnöke. – No és az édesapja? Tán nem igaz, hogy Izraelbe vándorolt ki? – De igaz, ügyvéd úr. Ő ugyanis nemcsak zsidó volt, hanem annak is vallotta magát. Épp itt van a kutya elásva. Én magyarnak tartom magamat. Minden mást fölöttébb körülményes bizonyítani. Hacsak – itt cinkos mosollyal nézett dr. Demjánra és Pálfayra –, hacsak a bíróság nem tolatja le velem az alsónadrágomat. – Nananananana! – tiltakozott az ügyvéd. – Ott azért még nem tartunk. Azt hiszem – fordult Pálfayhoz –, kezdem kapiskálni az ön tisztelt barátjának észjárását. Elmés törvényeink szerint szabad országunkban bárkinek lehet az a véleménye polgártársáról, hogy az illető netalántán zsidó, de ha ezt valaki tényállításilag tagadja, akkor megilleti a helyreigazítás. Mint ahogy az ellen is lehet tiltakozni, ha az embert ukmukfukk lecigányozzák, letótozzák, leoláhozzák, lesvédezik, etcetera, bár elismerem, hogy ez utóbbi ritkábban fordul elő. Ötven éve vagyok a szakmában, de, lám, erre nem gondoltam. Nagyszerű fogás! – Cohenhez fordult, és elismerő pillantással jegyezte meg: – Mindig is bámultam az ön fajtáját.

        vissza