Sorsszimfónia A taps abbamaradt. Alekszej leült a zongoraszékre, érezte, hogy fájdalma, ez a testét megdermesztő jégtömb, széttöredezik, szégyenné, megaláztatássá, haraggá válik, és a nyakán felkúszó ostoba pírrá, ormótlan csizmává a csúszós nikkel pedálokon. Úgy játszott, mint valaha a zongoraórákon, az automata ostoba buzgalmával. Már a játéka közben nevettek, annyira mulatságos volt ez a katona, aki katonadalt játszott. Egypár fiatal, aki ismerte a refrént, énekével kísérte. A bor már emelte a hangulatot. Mindenki tapsolt. „Éljen a tanár!”, rikkantotta egy vendég, aki előtt Sztella meghajolt. A vőlegény apjának mély hangja beledörgött a nevetésbe: „Hallod-e, tábornok, nem tudtam, hogy nálad a minisztériumban a sofőrök zongoristák is.” „Egy pohár italt a zongoristának”, bohóckodott az egyik ifjú, a többiek utánamondták. Egy pohár vodka indult kézről kézre a zongora felé. Sztella felemelte karját, s túlkiabálta az asztalnál ülőket: „Most pedig a műsor fénypontja, a Galambkeringő következik!” Alekszej letette a poharat, visszafordult a billentyűk felé. Szép lassan elhalt a nevetés, a beszélgetés, de ő tovább várt, kezét a térdére tette, egyenesen, távolian ült. Sztella, mint egy súgó, a vendégekre kacsintva halkan mondta neki: „Na, gyerünk! Dó, a jobb kezed hüvelykujjával kezdjed…” Amikor keze újra a klaviatúrába kapott, még mindenki azt hihette, valami véletlen folytán, akaratlanul sikerült neki ez a szép zenei hangzás. De kisvártatva mindent elárasztott a muzsika, sodrása elsöpörte a kételyeket, a hangokat, a zajokat, eltüntette a vidám arcokat, az összevillanó tekinteteket, szétfeszítette a falakat, kiszórta az ebédlő fényeit a végtelen éjszakai égre, az ablakon túlra. Nem az volt az érzése, hogy játszik. Hanem hogy behatol az éjszakába, beszívja miriád jégkristályból, falevélből, szélből kevert finom légiességét. Már nem volt benne semmi fájdalom. Sem félelem, hogy mi lesz. Sem szorongás vagy lelkifurdalás. Az éjszaka, amelybe behatolt, beszélt a fájdalomról is, a félelemről is, a múlt jóvátehetetlen töréséről is, de mindez már muzsika lett, és csak szépségében létezett.

        vissza