Tükörkép A 19. század közepe óta a regényírók két nagy családja alakul ki párhuzamosan. Az egyik azoké, akik konokul építik – mert a polgári értékek Rómától Moszkváig jelen vannak, még ha senki sem hisz is bennük – az egyszer s mindenkorra törvényerőre emelt, ellentmondás nélküli és egyenletesen szövött elbeszéléseket a balzaci realista ideológia alapján. A másik pedig azoké, akik meg akarják vizsgálni, tízévenként egyre előbbre járva, a feloldhatatlan ellentéteket, a szétesést, a diegetikus kételkedést, a töréseket, az ürességet, mivel tudják, hogy a valóság éppen ott kezdődik, ahol a jelentés meginog. Így azután a világ szelíd közvetlenségétől meghatottan úgy is tehetek, mintha minden Emberarcú és Értelmes volna (nagy betűkkel). Ebben az esetben úgy írok majd, mint a Sagan-féle írók, és úgy filmezek, mint a Truffaut-féle filmrendezők. Miért is ne? Vagy, ha ellenkezőleg, a világ kábító idegensége nyugtalanít, a szorongásig átélném azt a hiányt, melynek mélyéről magam is beszélek, és hamarosan felismerném, hogy a világot alkotó részletek, melyekben élek, csupán kihagyások az elfogadott jelentések folyamatosságában, mivel minden egyéb részlet eleve ideologikus. Végül is képes vagyok arra, hogy a két szélsőség között közlekedjem megállás nélkül. Azt mondta valaki (már elfelejtettem, ki) a Bovarynéról, hogy mivel teljesen szakított az őt megelőző fél évszázaddal, ahol minden a teljességen és a szilárdságon alapult, ez az „új regény”, még mielőtt megszületett volna az igazi, „hiányosságok és félreértések kereszteződése” lett. Flaubert maga írja Emmáról, a híres bál után, amelynek mégiscsak örülnie kellett volna: „Vaubyessard-i utazása űrt hagyott maga után, olyat, melyet egy vihar egyetlen éjszaka alatt váj néha a hegyek oldalába.*” Az űr és a hiány témája annál is figyelemre méltóbb itt, mivel ezután váratlanul kétszer is visszatér a következő oldalon. Emma a gróf szivartárcáján mereng, melyet visszafelé jövet az úton talált. Elképzeli a varrólány sóhaját, amint áthatol a rámára feszített vászon tátongó lyukain meg a színes selyemszálakat, melyek lyukról lyukra haladnak, s egyre csak szövik állandóan megtört, egymással kereszteződő útjukat, hogy végül kirajzolódjék a minta. Éppen ebben a metaforában ragadható meg a modern regényíró munkája (Flaubert én vagyok!), a valóság lyukakkal teli szövedékén az írás, majd később az olvasás is hiányról hiányra halad, hogy összeálljon az elbeszélés. S erről annál is inkább meg vagyok győződve, mivel húsz sorral később Emma, aki éppen egy Párizs-térképet vásárolt, hogy vidéki szobája elhagyása nélkül bevásárlókörutat tehessen a fővárosban, ujja hegyével rajzolja meg a papíron a sokféle, összetett útvonalat, megállva az útkereszteződésekben és „a fehér négyszögek előtt, amelyek térképen a háztömböket ábrázolják”. Az író állhatatossága, mellyel megismétel egy képzeletbeli utat a „fehér foltok”, a hiányosságok között, rávilágít arra, hogy hősnőjével való fennen hangoztatott azonossága sokkal több holmi bizonytalan és könnyed szellemességnél. A szövetben áthelyeződő lyukak által él a szöveg, olyan mint a go játék táblája, mely csak akkor él, ha van rajta szabad tér, egy üres kocka, melyet a hozzáértők nyitott szemnek, vagy éppen szabadságnak neveznek. Ha viszont az egymást keresztező vonalak által körülhatárolt helyeket bábuk veszik körül, a terület halott, s az ellenség egy egyszerű bekerítési hadművelettel bekebelezheti. Einstein egyik gondolatának Karl Popper által néhány éve népszerűsített változata: a tudományosság feltétele, ha egy elméletet akarunk megítélni bizonyos területeken belül, nem az, hogy minden újabb tapasztalatról bebizonyítjuk, hogy pontosan így igaz, hanem éppen ellenkezőleg – legalább egy esetben be tudjuk bizonyítani, hogy hamis. Így a marxizmus-leninizmust és az ortodox pszichoanalízist, mondja Popper, a híveik hibásan tekintik tudománynak, mert e tanoknak mindig igazuk van. Mivel mindkét ideológia önmagába van zárva, egyikben sincs egyetlen szabad hely, egyetlen bizonytalan terület, egyetlen jelentéshiány, egyetlen megválaszolatlan kérdés sem. Ugyanakkor a tudományt nem lehet összeegyeztetni az ilyen teljességre törő szellemmel: elevennek kell lennie, és ehhez lyukacsosnak. Így van ez azzal az irodalommal is, ami engem érdekel. Így tér vissza Nyikolaj Sztavrogin, „üres középpontként” mozogva szüntelenül az Ördögök című regényben. Nem egy démon a sok között, hanem ő a démonok démona: a hiányzó démon, a démon, aki nem jelenik meg. Szinte mindig távol van az elbeszélés jeleneteiben, csupán másod- vagy harmadkézből, tettei értelmét soha fel nem fedő és nem is értő, kétes hírhozók által elmesélt szűkös foszlányokból ismerjük (a téren kívül, külföldön elkövetett) cselekedeteit. Egyik pillanatról a másikra, hirtelen bukkan fel az események előterében; szájtáti tanúk előtt hajt végre egy váratlan, fura cselekedetet, vagy mond ki néhány összefüggéstelen és érthetetlen szót, melyek családjában épp olyan felfoghatatlanok, mint a rendőrségen, vagy mint az összeesküvők közt, pedig nekik mintha a vezérük volna. Mindenki azt mondja, hogy a viselkedésében kell lennie valamilyen mély indítéknak, de hiába mérlegelik a folyamatosan, tetszés szerint megsokszorozott rejtélyeket, képtelenek megfejteni, mi az. A könyv legvégén található az az elátkozott fejezet, melyet az orosz kiadó eredetileg ki akart hagyni, mert félt, hogy a jó erkölcsű emberek megbotránkoznak rajta, s amelyet nem tudnak hova tenni a műben, mivel a többi fejezetet maga a szerző látta el folyamatos számozással, így tüntetve el a hiány nyomait. Vagyis Sztavrogin minden új kiadásban visszatér, miután az előző oldalakon már meghalt, hogy vallomást tegyen Tyihon püspöknek. Sőt, hogy vallomása minél pontosabb legyen, le is írja egy füzetbe… melyből az utolsó pillanatban két lapot kitép a meglepett püspök szeme láttára. Az olvasó pedig, azaz Tyihon, soha nem fogja megtudni, mit tartalmaznak ezek az oldalak, bár sejti, milyen hihetetlenül fontosak. Az elbeszélő e megcsonkított vándorfejezet, vagyis immár az egész könyv lezárásául (ha ugyan!) csak annyit jegyez meg: kár, hogy Sztavrogin kitépte a kérdéses két oldalt, mert különben megérthetnénk látszólag összefüggéstelen viselkedése és egész léte mozgatórugóit; másfelől azonban, mivel egész életében egyfolytában mindig hazudott, bizonyosan vallomásai is hamisak; sőt, bizonyára a kitépett lapok is tele vannak hazugsággal. Amikor A kukkolót írtam még nem olvastam az Ördögöket. De mintha ugyanezt a tiltott mélységet akartam volna újraalkotni, ugyanazt a központi járatot, alagutat, regényemen belül ugyanazt a csöndet, én azonban – Dosztojevszkijjel ellentétben – az ürességet az egész szöveg gerjesztőjeként használtam. Még egyszer elismétlem, hogy A kukkolóban található „üres oldal” (az elbeszélés első és második fejezete között), a hiány anyagszerű jele, durva véleményem hangoztatásaként, valójában tipográfiai okokkal magyarázható: ha az első részben néhány sorral többet írok, a kérdéses oldal – többé kevésbé – tele lenne, akárcsak a többi.

        vissza