 |
(Részlet a második fejezetből)
Azok elől menekültem, akik siettetni akarták az időt. Tulajdonképpen inkább magam elől akartam elfutni, mert alig különböztem tőlük. Márciusban értettem meg ezt, ott, abban a műteremben, amelyet Wigwamnek neveztünk. Az egyik vásznon, még alig volt rajta szín, a felvázolt arcban furcsamód a sajátomra ismertem.
A szavalás ritmusa egyszer csak igazodott a két szerető ütemes lélegzéséhez. Mindenki próbált komoly képet vágni. Főleg maga a költő. Már csak azért is, mert a vers tartalma így kívánta. Hazánkat ijesztő bolygóhoz hasonlította, amelynek irdatlan tömege megakadályozta, hogy a világon bármi is le tudja győzni nehézkedési erejét. A „planyet” szóra a „nyet” rímelt, és többször ismétlődött, mint valami dübörgő varázsige. A szavalat közepe táján a rímre férfinyögés felelt, valamivel magasabban pedig női dorombolás, a párocskát csupán néhány állvány, s rajtuk a vásznak választották el tőlünk. Köztük a hozzám hasonlító férfi halvány arcképe.
Jó néhány vidám éjszakát eltöltöttünk már ebben a műteremben, ez az éjszaka azonban, a mulatságos közjáték ellenére szomorú volt.
Mint mindig, folyt a szesz, sokat zenéltünk (a dzsesszénekes mindig éppen valakinek a fülébe akart súgni valami titkot, vallomása azonban egyre késett), a sok fiatal test készen állt a tabuk nélküli szerelemre, vagy inkább a tabudöngető szerelemre.
’68 májusa hat- vagy hétéves késéssel elérkezett Oroszországba, ebbe a hosszú, félig titkos műteremmé alakított padlástérbe, Leningrád messzi külvárosába.
„Planyet” „Nyet!”, szavalta a vers szerzője, s a befejezetlen festmények mögül a beteljesedő orgazmus kiáltásai feleltek neki. A „nyet” gátolta a tehetségek kibontakozását, a szabad véleménynyilvánítást, a gátlások nélküli szerelmet, a külföldi utazást, egyszóval mindent. Csak ez a padlás szárnyalt, dacolva a nehézkedés törvényével.
Eléggé szokványos volt ez a hangulat az effajta félig-meddig ellenzéki művész-összejöveteleken. Kijevtől Vlagyivosztokig, Leningrádtól Tbilisziig többé-kevésbé ugyanazt mondták, rettegték, remélték. Általában vidáman zajlottak, az az öröm táplálta őket, amelyet a titkosság, a lázadás tud szerezni, főleg ha az ember fiatal. És amit nem mondhattunk el a költeményben vagy az ecsetünkkel, azt ilyen furcsa kéjelgésekben éltük ki. Harsogott a Planyet Nyet meg a vásznak mögül az egyre hangosabb jajgatás.
De ezúttal hibádzott a vidámság. És ezen még az amerikai újságíró jelenléte sem segített. Mindnyájunknak sokat jelentett, hogy itt van nálunk: középen ült egy karosszékben, olyan sürgés-forgás vette körül, hogy akár az Egyesült Államok elnöke is lehetett volna. De az ízek sehogyan sem akartak összeérni.
Kedvetlenségemet akár simán a féltékenységre is lehetett volna kenni. A képek mögött nyögdécselő nő alig egy hete még az én karomban aludt. Jól ismertem szerelmi hangjait, tudtam, hogy ő a kettős egyik tagja. Arcizmom sem rándulhat. Nem lehetek féltékeny. A szexuális birtoklás, a nevetséges kispolgári csökevény netovábbja! Inni, hunyorogva füstölni (mint a Godard-filmekben), lelkesedni a felolvasott költeményért, és ha majd a nő előtűnik a vásznak közül, rákacsintani, megkínálni egy pohár itallal… Emlékszem, álmában olykor felhúzta a szemöldökét, mintha azt kérdené: „Ugyan mire jó ez az egész?” Arca akkor védtelen, gyerekes lett… Tilos az emlékezés!
Igazság szerint mindannyian éreztük, hogy aznap éjszaka valami nem stimmelt. Talán éppen az amerikai újságíró miatt. Mint túlságosan nagy becsben tartott vendég, szétfeszítette annak a lepukkant műteremnek a falait. Úgy trónolt ott, mint álmaink Nyugatának tökéletes megtestesítője, hallgatott, figyelt, s nekünk az volt a benyomásunk: már el is intézte, hogy a vasfüggönyön túlra kerültünk. Mintha a felolvasott verssorokat már kinyomtatták volna Londonban vagy New Yorkban, valamelyik befejezetlen festményt mindjárt kiakasztanák egy párizsi képtárban. Neki játszottuk a művészi máskéntgondolkodás színjátékát, sőt, még a gyönyör nyögdécselése is személyesen neki szólt az állványok mögül.
Mi tagadás, egyszerűen megbénított bennünket. Én a tallini úti élményeimet akartam megosztani a társasággal. A balti országokat akkoriban a Nyugat előszobájának tekintettük. Arkagyij Gorin, a kis barna férfi, aki egy ócska festékesdobozon ült, küszöbön álló izraeli utazásáról akart beszélni, miután hat évig nem kapott vízumot. Csak hát ott ült az amerikai, a mi beszámolóinkat már az a puszta tény is elhalványította volna, ahogyan az ő erőteljes állkapcsáról legördült a Philadelphia, a Boston, a Greenwich Village helységnév…
Még az a költemény sem hozta meg a várt sikert, amelyben a brezsnyevi Kremlt őskori állatkertnek ábrázolták. Középszerű színészek játszották el neki a Keletet, s ő, a nagy rendező (valóságos Sztanyiszlavszkij!), végigmért bennünket, mint aki mindjárt az arcunkba vágja a híres félelmetes ítéletet: „Nem hiszem el!” És igaza is lett volna, aznap éjjel nem voltunk valami hiteles keletiek.
Inkább türelmetlenek. Azt hittük, a vasfüggöny örökké tart. Országunk elszakadása a világ többi részétől megváltoztathatatlan természeti törvénynek tetszett. Ifjúságunk csupán egy pillanat, egy porszem volt ebben az évezredes rendben. Nem győztünk várni.
Annál inkább sem, mert a Nyugat minden alkotórésze a birtokunkban volt: ezek a tekintélyromboló költemények, ez az újító absztrakt festészet, ez a gátlástalan gyönyör, a tiltott nyugati szerzők, akiket a feketepiacon szereztünk meg, az európai és egyéb nyelvek, amelyeken beszéltünk, a nyugati eszmék, amelyeket mohón faltunk. Mint türelmetlen alkimisták, ezt az egész anyagot összekutyultuk éjszakába nyúló ivászatainkon és szavalóestjeinken. Hogy majd kikristályosodik belőle a Nyugat lényege. A bölcsek köve, amely A Kreml Állatkertet világnagy mesterművé avatja, szerzőjét pedig élő klasszikussá, akit New Yorktól Sydney-ig ünnepelnek, és amely ezt a vásznat, a narancssárga négyzeteivel a Guggenheim kagylójába röpíti…
Egy tökrészeg lány mellém rogyott a megviselt matracra. Nyálas mosollyal próbált valamit a fülembe súgni, de már nem volt ura szavainak. Két férfinév ismétlődött halandzsájában. Inkább csak kitaláltam, semmint megértettem: a szomszéd szobában két férfi szeretkezik, ami szerinte „ciki”, mert közben a vegyes páros nyögése is hallatszott a képek mögül. Már majdnem kirobbant belőlem a nevetés, de akkor a lány arca hirtelen megdermedt, lehunyta szemét, apró könnycseppek folytak végig sebesen az arcán. A dzsesszénekes rekedtes suttogása továbbra is a fontos vallomást ígérte, amely nélkül ezután már nem lehet élni.
A nő abbahagyta a sírást, kihívóan rám nézett, és az amerikai karosszéke felé nyomult. „Very big gallerist…”, mondta emez. Egy festő hallgatta, és szüntelen csóválta a fejét. Pohara erősen reszketett a kezében. A részeg nő a bogár makacsságával próbált felkúszni a szék karfájára.
Az éjszaka sehogyan sem akart beindulni…
Különös, de a Nyugat-másolat, amelyet színre vittünk, bizonyos szempontból hitelesebb volt az eredetinél. És főleg drámaibb. Mert ezeknek az éjszakáknak a szabadossága nem maradt mindig büntetlenül. Évek múltán tudom majd meg, hogy A Kreml Állatkert szerzője öt év táborral fizetett verséért, és hogy az egyik homoszexuális férfit lecsukták (mert a törvény üldözte ezt az erkölcstelenséget), zárkatársai halálra kínozták. Tizenöt évvel később jut majd eszembe az a boldogtalan szerető, Párizsban, a Marais negyed utcáin: a kávéházak teraszán egy csomó izmos, barna bőrű férfi, elégedett arcuk láttán az ember azt hihette, kövér, felfújható férfibabák, akik izmaikkal és kivívott jogaikkal kérkednek. Eszembe jut, hogy azt a homoszexuális fiút a leningrádi műteremből úgy végezték ki, hogy a végbelétől a torkáig feldugtak neki egy csövet…
Mindent egybevetve, a mi operett-Nyugatunknak megvolt a maga súlyos hitelessége.
A barátnőm előjött a vásznak mögül, átsétált az embersűrűs, ételmaradékokkal, üvegekkel teli szobán, és egy könyvekkel megrakott ládára ült. Undorral vegyes féltékenységem ellenére nem tudtam elfojtani némi csodálatot: milyen jól játszik, jobban, mint Godard színésznői! Buja test, a szájon elmázolódott festék, egy tekintet, amely teljesen közönyösen siklik végig rajtam. És már felelt is valakinek, elfogadta a felajánlott italt, élvezte azt a különös figyelmet, amellyel a férfiak a... „tüzelő” nőket illetik, gondoltam rosszindulatúan. „Csak semmi féltékenység, csak semmi féltékenység. Nevetséges vagy, hülye szibériai medve”, hajtogatta bennem egy fájdalomcsillapító hang. Láttam, hogy nincs rajta harisnyanadrág. Mezítelen, sápadt lábát hirtelen meglepően fiatalnak találtam, meghatott védtelen fehér bőre, a jól ismert anyajegyekkel. Nagyon megszántam, legszívesebben betakartam volna a lábát a kabátommal…
Akkor vettük észre, hogy az amerikai újságíró alszik. Már egy ideje elszenderedett, feje kissé félrebillent, mi meg tovább beszéltünk hozzá, mert alvását mély meditációs tartásnak véltük. Beszéltünk hozzá, vártuk helyeslő szavát vagy sztanyiszlavszkijos „Nem hiszem el!”-jét. Ha horkol, elröhögjük magunkat, gúnyos megjegyzéseket teszünk. De úgy aludt, mint egy csecsemő, illedelmesen behunyt szemmel, kis tojásdadra nyitott száján át lélegzett. Pillanatnyi zavar támadt. Felálltam, a konyhába mentem. Ahogy a képek mögé léptem, láttam a férfit (egy festőt), aki az imént a barátnőmmel szeretkezett. A hímvesszőjét törölgette egy terpentinszagú ronggyal… Az amerikai újságíró végül felébredt, a konyhából is hallottam „So…”-ját és hangos ásítását, meg a többiek megkönnyebbült kuncogását.
A konyhának (szintén a padlás része, benne lepattogzott zománcú mosogató) csak egy ablaka volt, szűk tetőablak, tele újságpapírba csomagolt élelmiszerrel. Az átlósan megrepedt üvegen porhó szivárgott be. Télvégi hideg.
Abban a pillanatban úgy éreztem, pontosan azt élem át, amit már olyan régen meg akartam írni: a hó metsző fanyarságát, az ócska házat az éjszakai városban, a Balti-tenger partján, a padlást, a hihetetlenül magányos fiatalembert, aki voltam, a jól ismert, mégis idegen hangokat a szomszéd szobában, azt, hogy a hideg egy csapásra elnyelte szerelmemet a nő iránt, aki éppen egy másik férfi simogatásának adja át magát, hogy milyen tökéletesen jelentéktelen és visszavonhatatlanul súlyos ez a testi érintkezés, milyen nevetségesen múlandó jelenlétünk a városokban, a mások életében, az űrben.
Valami megakadályozott benne, hogy úgy írjam meg, ahogyan szeretném. „A rendszer!”, hajtogattuk titkos éjszakáinkon. A Planyet Nyet. Addig-addig hallottam a többiektől, hogy végül elhittem. A Kreml Állatkert kicsorbította a szobrászvéső élét, kifakította a vásznakat, kitekerte a rímeket. A cenzúra, az egyengondolkodás, az eszme parancsa, mondogattuk. És ez igaz is volt.
Azon az éjszakán, a repedt üvegű ablak előtt azonban kezdtem kételkedni benne. Mert semmiféle cenzúra nem akadályozhatott meg abban, hogy leírjam ezt a finom porhót, a magányt, hajnali háromkor a Balti-tenger partján alvó város sötétjében. Hirtelen rádöbbentem, milyen jó ürügy a Planet Nyet. Panaszkodni a rendszerre, csak azért írni vagy nem írni, hogy ezen siránkozzunk. Ráébredtem, milyen bűvös kör az ellenzéki irodalom.
El nem tudtam képzelni (a Wigwam vendégei közül senki sem), hogy tíz évvel később a Planyet Nyet repedezni kezd, hogy tizenöt évvel később szétrobban, mivel elveszíti szövetségeseit, híveit, határait, sőt a nevét is. És akkor mindent leírhatunk, amit akarunk, nem kell félnünk a cenzúrától. Ott maradhatunk a repedt üvegű padlásablak alatt, az alvó város éjszakájában, érezhetjük bortól megtüzesedett arcunkon a beszivárgó porhavat, eltűnődhetünk azon, hogy milyen múlandó jelenlétünk mások életében…
Abban a jövőben a költő éppen olyan nehezen tudja majd megfogalmazni, mint a múltban a nő iránti szerelmét, aki már nem szereti őt, a hóesést a márciusi éjszakában, a lehelet páráját, amely szétfoszlik a hidegben, és azt sugallja nekünk: a szorongás és a remény e könnyű fátyla „az én életem”.
Tizenöt év múltán a rendszer nem lesz többé, de a versszakok nem fognak könnyebben megszületni, s a költeményeket nem olvassák többen. Nem lesz semmiféle amerikai újságíró, aki hallgatná a becsípett költők által szavalt verseket, semmiféle veszély nem fenyegeti a vakmerőeket. Sőt, a befejezetlen képek mögül hallatszó nyögdécselés is elveszíti nyávogó és kihívó zamatát.
Azon a tél végi hideg éjszakán azt hittem, megértettem, milyen bosszantóan paradox a művészet a totalitárius rendszerben. „A diktatúra sokszor a remekművek tragikus születésének melegágya…” |
|
