ARONSON, ELLIOT Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája Előszó Akár a legtöbb amerikait, engem is elborzasztott és mélységesen lesújtott, amikor a CNN-en a Columbine középiskolában elkövetett vérontásról értesültem, és tanúja lettem a diákok és szüleik szenvedéseinek. Mint jó néhány amerikai, én is bosszankodtam, hogy az iszonyatos események hatására milyen naiv és gyatra megoldásokat javasoltak a politikai döntéshozók: biztonsági őrök és fémdetektoros kapuk alkalmazása az iskolákban, a diákok tisztelettudó viselkedése érdekében a tanárok „uram”, illetve „hölgyem” megszólításának kötelező elő írása, a tízparancsolat kitűzése az iskolai faliújságokra. Ennél azért többre is futhatná tőlük! – gondoltam magamban. Aztán ráébredtem, hogy ennél azért tőlem is többre futhatná. Szociálpszichológus vagyok, aki dolgozott már iskolákban, és segédkezett olyan iskolai környezet megteremtésében, ahol a diákok megtanulták, hogyan érezhetnek együtt a másikkal, hogyan viszonyulhatnak empátiával a másikhoz. Ezért úgy érzem, hogy az ügy kapcsán kibontakozó párbeszédhez hasznosítható tudással járulhatok hozzá. Ez a könyv a tragédia után egy évvel született. Egy év gondolatait foglalja össze arról, hogy mi vezethetett az öldökléshez, és hogyan tudnánk a jövőben megelőzni a hasonló szerencsétlenségeket. Sőt, a legkomolyabban állíthatom, hogy ez a könyv tulajdonképpen negyven év gondolatait és kutatásait összegzi, mindazt a kísérletet, amit valaha is tettem rá, hogy kifürkésszem az emberek közötti interakció bonyolult szövedékét: hogyan alakul ki az emberek között a szeretet vagy a gyűlölet, hogyan teremtődik meg az emberek iránti empátia és tisztelet. Vizsgálódásaim alapján leírtam, és az iskolák figyelmébe ajánlok néhány megoldást. Javaslataim legfőbb erénye nem is az, hogy több évtizedes tudományos kutatómunka szolgáltatja az alapját, hanem az, hogy viszonylag egyszerűen és kíméletesen megvalósíthatók. ------------------ Mit mondanak a módszerről a diákok? A kooperatív tanulási stratégiák hatékonyak. A tananyag ugyanolyan jól, ha nem jobban, elsajátítható, mint a hagyományos pedagógiai módszerekkel. Ez a megállapítás több mint három évtized tudományos kutatásaival egyértelműen alátámasztható. Az adatok azt is megerősítik, hogy a kooperatív tanulás segédletével a tanteremben pozitív társas légkör alakul ki, a diákok kedvelik és tisztelik egymást, a gúnyolódás és bántalmazás mértéke határozottan csökken. A mozaikmódszerrel tanuló diákok, saját bevallásuk szerint jobban szeretnek iskolába járni, amit bizonyít a tény is, hogy rendszeresebben látogatják az órákat. Mondanom sem kell, milyen fontosak a tudományos eredmények. Azonban talán még ennél is nagyobb örömöt okoz közvetlenül megfigyelni, hogy egyéni szinten milyen átalakuláson mennek keresztül a fiatalok. Az izgága kötekedőkből készséges segítőtárs válik, a szorongó „vesztesek” rákapnak a tanulás ízére, és úgy érzik, elfogadják őket. Időnként abban a megtiszteltetésben van részem, hogy fiatal férfiak és fiatal nők, akik évekkel korábban ilyen átváltozáson mentek keresztül, tollat ragadnak és levelet írnak nekem. Megosztom önökkel az egyik levelet, a sorokat olvasva el tudják majd képzelni, milyen érzés fogott el: Kedves Aronson professzor! Jelenleg a ............ Egyetem végzős hallgatója vagyok. Ma kaptam az értesítést, hogy felvételt nyertem a Harvard Egyetem jogi karára. Ön bizonyára nem talál ebben semmi különöset, ezért el kell mondanom valamit. Szüleim hét gyermeke közül én vagyok sorban a hatodik – és az egyetlen, aki továbbtanult, felsőfokú tanulmányait el is végezte, sőt, megy tovább a jogi karra. Most bizonyára azon tűnődik, vajon miért ír Önnek, és dicsekszik a teljesítményével egy vadidegen. Mert valójában nem vagyunk idegenek, bár szemtől szemben sohasem találkoztunk. Tavaly felvettem a szociálpszichológia szakirányt, és az Ön könyvéből, A társas lényből tanultunk. Amikor az előítéletekről és a mozaikmódszerről olvastam, az egész olyan ismerősen hangzott, és csakhamar rájöttem, hogy én abba az ötödikes osztályba jártam, ahol legelőször kipróbálta a mozaikmódszert. És ahogy tovább olvastam, ráébredtem, hogy én vagyok az a fiú, akit Ön Carlosnak keresztelt el. És ekkor felidéződött bennem, amint először belépett az osztálytermünkbe, és arra is visszaemlékeztem, mennyire féltem, mennyire utáltam az iskolát, mennyire butának éreztem magam, aki nem tud semmit. És akkor Ön bejött – könyve olvasása közben jutott eszembe mindez –, nagyon magas volt, majdnem két méter, sűrű fekete szakállal, és nagyon vicces volt, mindenkit megnevettetett. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy amikor elkezdtünk csoportokban dolgozni, rájöttem, hogy nem is vagyok annyira buta. És azok a gyerekek, akik korábban gorombák és kötekedők voltak velem, a barátaim lettek, és a tanár is barátságos és rendes volt velem, és a végén megszerettem az iskolát, megszerettem a tanulást, és hamarosan a Harvard jogi karán folytatom. Bizonyára sok ehhez hasonló levelet kap, de én azért döntöttem úgy, hogy írok Önnek, mert szeretnék még valamit elmondani. Az édesanyám elbeszélése szerint születésemkor majdnem meghaltam. Otthon születtem, a köldökzsinór a nyakamra tekeredett, a bába élesztett újra mesterséges lélegeztetéssel. Neki is írnék, hogy elmondjam, rendes, iskolázott ember lett belőlem, és jogot fogok tanulni. De ő néhány éve meghalt. Azért írtam meg ezt a levelet, mert Ön sem tett kevesebbet értem, mint a bába – megmentette az életemet. Tisztelettel: X. Y

        vissza