BEVEZETÉS Mi – filmkészítők és filmnézők – mindannyian anyanyelvi szinten beszélünk „filmül”. Beszélheti valaki hibátlanul az anyanyelvét anélkül is, hogy fogalma lenne a nyelv struktúrájáról és elemeiről, hogy egyáltalán hallott volna szófajokról és mondattanról. Minket, filmkészítőket azonban kell, hogy érdekeljen a filmnyelv struktúrája, kifejezési eszközrendszere. Míg a beszélt nyelvekről számos nyelvkönyv szól, a filmmel kapcsolatban tulajdonképpen nemigen találunk olyat, amelyik nem a filmkészítés gyakorlatát igyekszik szabályokká sűríteni, hanem magával a filmnyelvvel, a kommunikáció formájával foglalkozik. Ha nyelvtani ismeretek nélkül magunknak kellene visszakövetkeztetnünk egy beszélt nyelvből annak szabályaira – hiába a mindennapos beszédrutin – komoly probléma elé kerülnénk. A nyelvészeknek erre több ezer év állt rendelkezésükre, a film viszont csak száz éve létezik. Van-e a szónak és a mondatnak megfelelője a filmben? Van-e felszólító és kijelentő mód? Hogyan működik a filmben a „központozás”? Egyáltalán használhatók-e a filmmel kapcsolatban ezek a fogalmak? Szükség van-e arra, hogy szabályszerűségeket keressünk, amikor mindannyian ösztönösen - kisebb-nagyobb szókinccsel, de - beszéljük a filmnyelvet? Lehet-e és szabad-e egyáltalán szabályokat keresni egy művészeti ág esetében? Mi haszna származna abból egy filmkészítőnek, ha ösztönös megérzéseit (ami talán maga a tehetség) szembesítené holmi szabályokkal vagy törvényszerűségekkel? Ugyanakkor el tudjuk-e képzelni, hogy a világirodalom nagyjai ne lettek volna tisztában saját nyelvük szabályaival? Hogy ne ismerték volna magát a nyelvet, melyet használtak, a legmagasabb fokon? Korlátozta-e őket ez a tudás, vagy éppen ellenkezőleg? Ha egy nyelvet nem gondozunk, az annyi, mint hagyni, hogy a konyhanyelv, az utcai szleng ötszáz szavas szókészletével beszélők szintjére silányuljon, és hogy elvesszen a választékos beszéd képessége. Ez valóságos veszély a film esetében is a film-tömegtermelés egyeduralkodóvá válásának korában. Ha a tömegfilmek gügyögni kezdenek – mert ezt jól érti minden néző – akkor a gügyögés kötelező nyelvvé válhat, és lassan kikerülhetnek a használatból a ritkább, árnyaltabb kifejezések. Nem hiszem, hogy ez a könyv teljes és átfogó választ tud adni, az itt felmerülő összes kérdésre, és hogy képes lenne megteremteni az egyetemes filmnyelv-könyvet. De ha mást nem, felvethet, és továbbgondolás tárgyává tehet olyan alapkérdéseket, melyeknek megválaszolása minden filmmel foglalkozó ember számára szellemi kihívást jelent. Egy történet elmesélésének a „hogyan”-ja a film esetében épp olyan fontos, mint a történet maga. Egy történet megjelentethető könyv alakban, készíthető belőle hangjáték, színpadi adaptáció, vagy éppen elmesélhető egy asztaltársaságban. De ha úgy döntünk, filmet készítünk belőle, tegyük úgy, hogy – a film legsajátosabb eszközeinek segítségével – a „legfilmebbül” meséljük el történetünket. Ez a könyv elsősorban a „történetmesélő” film működési hatásmechanizmusát próbálja elemezni. Ezen kívül létezhet még számos más megközelítés. Vannak olyan művek, amelyek szintén a filmvásznat vagy a televízió képernyőjét használják hordozóként, de egyáltalán nem történeteket akarnak elmondani. Kezelhetik pl. úgy a kérdést, mint egy képzőművész, akinek nem a festővászon, hanem a filmvászon a betöltendő felülete; vagy akár mint egy zenész, aki nemcsak hallja, hanem látja is a zenét. Egyáltalán nem kérdőjelezem meg az ilyen művek létjogosultságát. Egyes részterületek esetében előfordulhat, hogy az e könyvben leírtak ott is érvényesek. De ez a könyv elsősorban a történetmesélő filmekkel foglalkozik; arra keresi a választ, hogyan kommunikál a film, melyek a filmes hatásmechanizmusok elemei és hogyan működnek.

        vissza