 |
ARONSON, ELLIOT ÉS TAVRIS, CAROL
Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) Az önigazolás lélektana
BEVEZETÉS
Csirkefogók, fajankók, gonosztevők és képmutatók: hogyan bírják elviselni önmagukat?
Nem zárható ki, hogy a kormányok, amelyeket szolgáltam, hibákat is elkövettek.
Henry Kissinger, válaszul a vádakra, melyek szerint háborús bűnöket követett el azáltal, hogy szerepet vállalt azokban a cselekményekben, amelyeket az 1970-es években az Amerikai Egyesült Államok Vietnamban, Kambodzsában és Dél-Amerikában hajtott végre.
Mélységesen sajnálom, ha visszatekintve meg kell állapítanunk, hogy történhettek hibák.
Edward Egan, New York bíborosa, utalással a püspökökre, akik nem indítottak vizsgálatot a gyermekek zaklatásával vádolt katolikus papok ügyében.
Tévesen tájékoztattuk a fogyasztóinkat sült burgonyánk és hagymás burgonyapogácsánk összetevőiről.
A McDonald’s mentegetőzése hinduk és más vegetáriánusok előtt, amiért elmulasztották közzétenni, hogy a burgonyakészítményeik „természetes ízesítőszere” szarvasmarha-származékot tartalmaz.
E heti kérdésünk: Miből állapíthatjuk meg az elnök körüli botrány komolyságát?
A) Az elnök rokonszenvindexe csökken.
B) A sajtó támadja.
C) Az ellenzék impeachmentet (az elnök leváltását kezdeményező jogi eljárást) követel.
D) Párttársai ellene fordulnak.
E) Avagy a Fehér Ház azt mondja: „Történtek hibák.”
Bill Schneider, a CNN Inside Politics (Bennfentes politika) című műsorának vezetője
Esendő emberi lények lévén mindannyian önmagunk igazolására törekszünk, és kerüljük az ártalmasnak, erkölcstelennek vagy ostobának ítélt cselekedeteinkért való felelősségvállalást. Kevesen kerülünk olyan helyzetbe, amikor embermilliók életét és halálát érintő döntéseket kell hoznunk, ám amikor elkövetett hibáink következményeivel – legyenek azok triviálisak vagy tragikusak, egyéni jellegűek vagy országos méretűek – szembesülünk, szinte mindannyiunk számára nehéz a beismerés, szinte képtelenek vagyunk kimondani: „Tévedtem; szörnyű hibát követtem el.” Minél nagyobb a tét – legyen bár érzelmi, anyagi vagy erkölcsi –, annál nehezebb.
Még ennél is többről van szó: amikor tévedésünk bizonyítékaival szembesülünk, általában nem változtatjuk meg sem a nézőpontunkat, sem cselekedeteink irányát, hanem még makacsabbul folytatjuk az önigazolást.
…
A politikusok viselkedését szemlélhetjük derűvel vagy rémülettel, akár megrettenve is – azonban a következményeket leszámítva, pszichológiai szempontból a viselkedésük semmiben sem különbözik attól, ahogyan magánéletünkben olykor mi magunk is cselekszünk. Nem lépünk ki boldogtalan, kilátástalan kapcsolatunkból, mert végtére is viszonylagos működőképessége nem kevés időnkbe került. Túlságosan is sokáig kitartunk idegőrlő állásunkban, mert képtelenek vagyunk józanul felmérni, milyen előnyökkel járna, ha otthagynánk. Megveszünk egy vacak autót, mert fantasztikusan néz ki, ezreket költünk rá, hogy fusson a nyomorult, aztán még többet költünk befektetésünk igazolására. Vélt vagy valós apró sérelem miatt önérzetesen szakítunk barátunkkal, rokonunkkal, de ugyanakkor békülékenységünket hangoztatjuk – csak az a másik fél nem kér bocsánatot, és nem teszi jóvá a hibát.
Az önigazolás nem egyenlő a hazugsággal, vagy önmagunk mentegetésével. Az ember nyilván hazudik, vagy fantáziadús történeteket talál ki, hogy elkerülje szeretője, szülője, munkaadója haragját; hogy ne fogják perbe, ne zárják börtönbe; hogy ne rúgják ki az állásából; hogy megtarthassa a hatalmát. Ám nagy a különbség aközött, mit mond a bűntudatos ember másoknak, hogy meggyőzze őket valamiről, amiről tudja, hogy nem igaz („Nem volt szexuális kapcsolatom azzal a nővel!” „Nem vagyok bűnöző!”), és aközött, hogy önmagát győzi meg cselekedete helyességéről. Az első esetben másoknak hazudik, méghozzá tudatosan, hogy mentse a bőrét. A második esetben önmagának hazudik. A nyilvánvaló hazugságnál ezért súlyosabb és veszedelmesebb az önigazolás. Segítségével az ember önmagát ámítja, hogy nem is tehetett volna jobbat annál, mint amit tett. „Semmi egyebet nem tehettem volna.” „Végül is remekül megoldottam a problémát.” „Hazám javát szolgáltam.” „Azok a rohadékok megérdemelték, amit kaptak.” „Jogom van hozzá.”
Az önigazolással hibáinkat és rossz döntéseinket kisebbítjük, ugyanakkor az önigazolás révén a képmutatás művelőjének kivételével mindenki számára egyértelműen feltárul a képmutatás. Önmagunk igazolása teszi lehetővé számunkra, hogy a magunk erkölcsi botlásait a mások ballépéseitől megkülönböztessük, és elkenjük az ellentmondást tetteink és erkölcsi meggyőződésünk között. Aldous Huxley megállapítása helyes: „Tudatos képmutató valószínűleg nem létezik.” Nem valószínű, hogy Newt Gingrich így szólt volna önmagához: „Ejnye, ejnye, micsoda képmutató alak vagyok! Hogy felháborított Bill Clinton szexbotránya, pedig nekem is van házasságon kívüli viszonyom.” Ted Haggard, a közismert hittérítő is feltehetően elfeledte, micsoda képmutatás nyilvánosan mennydörögni a homoszexualitás ellen, miközben férfi prostituálttal tart fenn szexuális kapcsolatot.
Ugyanígy mindannyian meghúzzuk és igazoljuk a magunk erkölcsi határvonalait. Kicsit ravaszkodtál a jövedelemadód költségrovatában? Ugyan már, ezzel valószínűleg csak ellensúlyoztad a valós kiadásokat, amikről megfeledkeztél, és különben is, hülye lennél, ha nem ügyeskednél, hiszen mindenki más is ezt teszi. Elmulasztottál bejelenteni valami kis pluszjövedelmet? Jogod van hozzá, hiszen annyi pénzt fecsérel el a kormány önmaga népszerűsítését szolgáló beruházásokra, általad helytelenített programokra. A munkahelyeden magánjellegű e-maileket írtál, és az interneten szörföztél, amikor hivatalos teendőidet kellett volna végezned? Élni kell a munkahelyi lehetőségekkel, és egyébként is, te így tiltakozol az ostoba vállalati szabályok ellen, és a főnököd különben sem méltányolja, mennyi túlmunkát végzel.
…
Az önigazolás mechanizmusának megismerésével ezekre a kérdésekre is választ kapunk, és egyben rengeteg mindent megérthetünk azzal kapcsolatban, hogy az emberek miért vállalkoznak felfoghatatlannak, tébolyultnak tűnő dolgokra. Választ kaphatunk a kérdésre, ami oly sokszor felmerül könyörtelen diktátorok, profithajhász vállalatvezetők, Isten nevében gyilkoló vallási fanatikusok, gyermekeket megrontó papok és olyan személyek kapcsán, akik testvéreiket kiforgatják a családi örökségből: Hogy a csudában tudnak önmagukkal együtt élni? A válasz: pontosan úgy, ahogy mi valamennyien.
Az önigazolásnak megvan a maga ára és a maga haszna. Önmagában nem szükségszerűen rossz. A nyugodt alvás biztosítéka. Hiányában a végtelenségig gyötörne minket a kétség. Folyamatosan sajnálkoznánk, amiért nem ezt vagy azt az utat választottuk, vagy amiért pocsékul navigáltunk a választott irányba. Szinte minden egyes döntés után gyötrődnénk: helyesen cselekedtünk-e, a megfelelő személlyel kötöttünk-e házasságot, a legjobb autót választottuk-e, a megfelelő életpályán indultunk-e el? Ugyanakkor az esztelen önigazolás, mint az örvény, egyre nagyobb erővel visz a katasztrófa felé. Tévedéseinket nemhogy helyrehozni, de belátni is képtelenek vagyunk. Eltorzított valóságunk miatt nem gondoskodunk a kérdések tisztánlátásához szükséges információk megszerzéséről. Az önigazolás meghosszabbítja és elmélyíti a szeretők, barátok és nemzetek között húzódó szakadékot. Önámításunk miatt nem tudunk lemondani káros szenvedélyeinkről. Az önigazolással válik lehetségessé, hogy a bűnös elkerülje a felelősségre vonást. És az önigazolás az, ami sok szakembert visszatart attól, hogy a közösség szempontjából esetlegesen ártalmas, elavult felfogásán és gyakorlatán változtasson.
Életünk során mindannyian követünk el ballépéseket. De megvan bennünk a képesség, hogy kijelentsük: „Hát ez most nem működik. Ennek semmi értelme.” Tévedni emberi dolog, de van választási lehetőségünk: vagy palástoljuk a tényeket, vagy színt vallunk. Döntésünk határozza meg, mi lesz a következő lépésünk. Szüntelenül halljuk a figyelmeztetést: okuljunk hibáinkból – de hogyan okulhatnánk belőlük, ha be sem ismerjük, hogy elkövettünk hibákat? Ezért fontos felfigyelnünk az önámítás sziréndalára. A következő fejezet témája a kognitív disszonancia, az a beidegződött pszichológiai mechanizmus, amely életre hívja az önigazolást, és amely meggyőződésünk, önértékelésünk, hovatartozásunk védelmében lép fel. Az ezt követő fejezetekben kitérünk az önigazolás legártalmasabb következményeire: hogyan súlyosbítja az előítéletet és a korrupciót, hogyan torzítja az emlékezetet, hogyan fordítja a biztos szakmai tudást önteltségbe, hogyan idézi elő és tartósítja az igazságtalanságot, hogyan rontja meg a szeretetet, hogyan kelt viszályt és szakadást.
Azért ne csüggedjünk! Ha megértjük, hogyan működik az önigazolás mechanizmusa, beidegződéseink leküzdhetők. Az utolsó fejezetben visszatekintve sorra vesszük, hogy saját magunk mint egyének számára – kapcsolataink és a társadalom szempontjából – milyen megoldások kínálkoznak. A változáshoz és a jobbításhoz vezető megoldások keresésében az első lépés a jelenségek megértése. Könyvünk megírásával ez volt a célunk.
|
|
