Rosszabb a lóversenynél Hiszik-e vagy sem, boldogult úrfikoromban néhányszor a magyar filmmel udvaroltam. Az úgy volt, hogy az ember moziba vitte az áhított nőt (pattanásos bakfist), mert a sötétben minden megtörténhet, ugyebár. Amcsi vagy olasz filmből kevés volt, szovjet filmből sok. Ésszerű középút a magyar művészfilm, melyben akadnak szerelmi jelenetek, az se baj, ha a cselekmény vontatott, úgysem a vásznon kibontakozó akciók miatt ültünk ott. Hölgyeim és uraim, legjobban a Szerelmesfilmmel lehetett udvarolni. A korai Jancsók is megjárták, a sok meztelen ló és nő látványa engedékenyebbé tette a Lolitákat. Nem csoda, ha – Nemeskürty tanár úr kifejezésével – filmbubus lettem. Kilencszázhetvenöttől a magyar filmgyártásban működtem hősiesen, tizenhét lankadatlan évig. Dramaturgként. A papa túrja a dramát, mondta a lányom az óvodában, midőn Pipi néni a foglalkozásomról érdeklődött. Sokat tanultam a filmesektől. Legelőször azt, hogyan kell taxit hívni. X. Y. kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész vagyok, küldjön gyorsan egy kiskocsit! – az egyik élő klasszikus harsogta ezt a telefonba. Az idő tájt még két méretű taxiból választhatott az ember, amiként létezett kispörkölt is. Az Objektív Stúdiónál túrtam a dramát, annak megalapítása pillanatától. E munkalehetőségre Szabó B. István akkori filmfőigazgató hívta föl a figyelmemet, aki korábban prózarovat-vezető volt az Új Írásban (az ő helyét vette át Gáll István, az Ember). Az addigi két állami játékfilmgyártó stúdió mellé alakul egy harmadik, nem lesznek gazdasági követelmények, a szabad művészeti kísérletezés a cél, oda kéne dramaturg. Jól hangzott. Kevéssel később fölhívott Szabó István maga, hallja, szívesen dolgoznék az új stúdiónál. Kis híján elejtettem a kagylót. A Szerelmesfilm rendezője telefonált! Találkozóra hívott egy kávéházba. Ez a sors szeszélye folytán annak az épületnek a földszintjén üzemelt, amelybe néhány év múlva költöztem családostul. Szabó István személye, ha lehet, még műveinél is nagyobb hatást tett rám, nemzedéke legtisztább arcával és tekintetével. Kérdezgetett, mi a célom a filmgyárban. Bevallottam, elsősorban a kötetlen munkaidő vonz, lehetővé teszi, hogy regényt írjak, amúgy filmrajongó volnék, de nem szakember, abban sem vagyok biztos, mi a dramaturg. A rendező és az író társalkodónője, sommázta ő. E definíció pontosnak bizonyult. Így festett az Objektív Stúdió rendezői kara: Szabó, Sára Sándor, Kósa Ferenc, Rózsa János, valamint az immár néhaiak: Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Gábor Pál, Szörény Rezső. Dramaturgtársam Kardos István (a rendező öccse) volt. Az Objektív Stúdió tényleg kísérleti lett, mert fönnállása első évében filmgyártással csak kísérletezhetett, a főigazgatónak felküldött forgatókönyveit kivétel nélkül visszautasították, politikai okból, hiába volt a stúdióvezető Marx. Nem Károly, József. Mind keserűbb pánikhangulat uralkodott a három egymásból nyíló irodaszobában. Értekezlet értekezletet követett. Újra tanultam valamit, hogyan sértegethetjük a másikat oly módon, ostyába csomagolva, hogy ne legyen joga megbántódni. Tájékozatlanságomat jelzi, hogy amikor szememre vetették, engem jobban izgat a regényírás, mint a forgatókönyvek, vérig sértve fölpattantam, s az ajtót bevágva távoztam. Pedig igazuk lehetett, noha minden rám bízott föladatot elvégeztem. Már az utcán jöttem rá, fönn hagytam a táskám, benne a kulcsok, az igazolványok, a pénztárca, a kézirataim… Nem volt mit tenni, vissza kellett kullognom. De az ember nem csaphatja be kétszer ugyanazt a folyót – amikor paradicsomvörösen beléptem, nem adták oda a táskám, kánonban röhögtek. Késhegyig menő vitákat folytattak egymás forgatókönyveiről és másokéiról. Ki-ki a saját filmjét kereste és hiányolta a többiek tervében, ami roppant szórakoztató volt, ha az ember nem a témára figyelt, hanem a beszélők karakterére. A filmesek, úgy éreztem, jóval olvasottabbak az íróknál. Persze, tudjuk, a suszternek lyukas a cipője… Cselekményről, jellemábrázolásról és szerkezetről is tudatosabban gondolkodtak. Ennek nagy hasznát vettem. Makk Károly például kifejtette, hogy egy jó filmben (talán színdarabban vagy regényben is, teszem hozzá) legalább hétszer választ kell kapnunk az alábbi kérdésre: és aztán mi történt? A dán királyfi hazatért az iskolából. És aztán mi történt? Megjelent atyjának szelleme… satöbbi. Ha ennél kevesebb a fordulat, a cselekmény vélhetőleg túl sovány egy másfél órás mozihoz. Később tudtam meg, hogy Makk Károly is csak továbbadta e módszert, mentora, Radványi Géza bácsi (Valahol Európában) tanította neki. Huszáriknak különleges hangja volt, reszelős, mégis zengő, mint a trombitáé, melyet nem fújtak meg elég erősen. A soha véget nem érő stúdiótanácskozások unalmát rajzolással enyhítette. Keze vészesen remegett, gyógyszertől, alkoholtól, feszültségtől, képzőművészeti stílusa légiesen lebegővé vált. Rajzolt a füzetébe, szalvétákra, olykor az asztalra. Több firkáját sokáig őriztem, míg elmerültek a sorozatos költözködések örvényeiben. Nem tárgyakat, élőlényeket ábrázoltak, nőt, gyereket, lovat, kutyát, kecskét. Kérdeztem, miért nem fest? Azt mondta, festene ő a kamerával, ha engednék filmet csinálni. Ritkán engedték. Gábor Pál kisfiúnak látszott a többiekhez képest. Ennek megfelelően bántak vele. Sajnos, én is. Angi Vera című filmjét a stúdióban alaposan leszóltuk. Világsiker lett. Vészi Endre írta, aki eljött a vérzivataros elfogadásra. Megdöbbent, milyen hangon beszélnek egymással a filmesek. Ennél nagyobb szeretettel bánhatnátok a kollégákkal, vélte. De kérlek, ez a filmgyár, mondta Kardos Ferenc, itt csak a színészek dicsérnek. Pedig Kardos volt az úriember a csapatban. Mire én odakerültem, a színészek se sűrűn dicsértek. Hacsak nem magukat. A szájhagyomány Páger Antalnak tulajdonítja, hogy saját filmjét nézve a kisvetítőben így szólott: Egészen a hatásom alá kerültem! Ez idő tájt neves külföldi filmesek egymásnak adták a kilincset a gyárban. Arra járt Cesare Zavattini (a neorealizmus forgatókönyvíró pápája), Sidney Lumet (Tizenkét dühös ember) és Lindsay Anderson (Ha). Őt hosszan kísérgettük a városban Kepes Andrással, Szentendrére is kivittük. Nagyon érdekelte a magyar múlt és jelen, de akármit meséltünk neki, mindenre azt mondta: Tiszta Hitchcock! Woody Allen nálunk még nem volt ismert, én azonban már láttam az Annie Hallt Párizsban, annyira tetszett, hogy többször egymás után. Bámészkodás céljából betértem a Tour d’Argent-ba, a város egyik híres éttermébe, úgy tettem, mintha keresnék valakit, a legszerényebb menüt sem tudtam volna kifizetni. Az egyik sarokasztalnál olyasféle szemüveges muki étkezett, mint Woody. Pontosan tudtam, ő nem lehet. Találkozott a tekintetünk. Másnap olvastam a Figaróban, hogy Woody Allen rangrejtve Párizsba érkezett, s a Tour d’Argent-ban vacsorált. Javasoltam az Objektívben, hívjuk meg, de azt mondták, nem komoly filmes. A stúdió falán nagyalakú kép lógott, Fellini és Bergman elmélyülten beszélgetett kempingszékeken, ők voltak rendezőink példaképei. Mit tesz Isten, egyszer a cannes-i filmfesztivál régi épületében intett nekem a nagy Federico. Zavarba jöttem. Újra intett, közeledjem. Már-már bedőltem, amikor elhúzott mellettem Jane Birkin – az olasz mester őreá vágyott. Révész György (Angyalok földje) magyar mester volt. Nem az Objektívnél, hanem a Nemeskürty tanár úr vezette Budapest Stúdiónál. Hívatott a tanár úr, előadta, Révész Gyuri most rossz passzban van, előző filmjét Adyról készítette, nagyon levágták, segíteni kéne rajta, írjak neki valamit, ami ránt egyet a karrierjén. Ez az igehasználat tetszett, a föladatot vállaltam. Sikerült rántanom egyet a karrierjén, de nem a kívánt irányba. Hanyatt-homlok című filmünk úgy megbukott, hogy az ő pályafutásának gyakorlatilag vége szakadt. A bukás méreteit jellemzi, hogy kevéssel a bemutató után a mozit bezárták és tatarozni kezdték. Aki nem hiszi, nézzen utána, a Puskin mozgóról van szó. A film szerencsejáték, állította Huszárik Zoltán, reménytelen szenvedély, rosszabb a lóversenynél. Révész György miatt mégis furdal a lelkiismeret, ha eszembe jut. És mindig eszembe jut, ha az egykori Lumumba utcában járok. Jelenleg Róna utca. A százhetvennégyes szám alatti épületben, ahol hajdan a négy játékfilmstúdió üzemelt, most az egyik mindenható kereskedelmi tévétársaság székel. Sic transit gloria mundi. A hajdani zenetermet, ahol a magyar rock klasszikus lemezfölvételei készültek, tévéstúdióvá alakították. Előterében vagy húsz éve neves magyar filmrendezők és operatőrök mellszobra látható. Egyikük orrán igazi drótkeretes szemüveg, olyan, amilyet valóban hordott. A szocializmusban ezt nagyjából havonta lopták le a híres orrnyeregről. A gondnok idővel rakott oda újat. Pillanatnyilag a tévétársaság biztonsági őrei posztolnak a közelben. Nem a szobrokra vigyáznak, arra ügyelnek, hogy illetéktelenek be ne hatolhassanak a kockázatmentesen pénzelvű televíziózás fellegvárába. Mellékhatásként a szemüveg is védelmet kaphat. Minden rosszban van valami jó.

        vissza