A Brandeis Egyetem utolsó éves hallgatójaként 1954-ben abban a szerencsében lehetett részem, hogy a kiváló atomfizikus, Szilárd Leó előadásán ott ülhettem a hallgatóság soraiban. Szilárd Leó személyes emlékeiről is beszélt. Berlinben volt egyetemi oktató a ’30-as években, amikor fokozatosan tudatára ébredt, hogy a hitleri Németországban nem sok jó vár a zsidókra. Egy nap bepakolta útitáskáját, vonatra szállt, és távozott az országból. A vonaton alig volt utas. Másnap a vonat már zsúfolásig megtelt, a szerelvényt a határon megállították, és visszafordították. Szilárd szerint a történet tanulsága: „nem kell az átlagnál sokkal okosabbnak lennünk – elég, ha kicsivel okosabbak vagyunk”. Esetében elég volt, ha az ember egy nappal okosabb. Lehet, hogy így van. De véleményem szerint nem árt, ha az ember mellé szegődik a szerencse is. Életemre visszatekintve, azért jut eszembe Szilárd Leó története, mert pszichológus lévén nagyon is jól tudom, hogy a memóriánk tökéletlen krónikás, és tökéletlenségével általában az énünket védi. Én szeretnék az igazsághoz hű maradni, de mi is az igazság? Tapasztalatom szerint az önéletrajzírók életüket lényegében kétféle beállításban mutatják be. Az egyik felfogás képviselője mindent, amit elért, büszkén magának tulajdonít: „Elég okos voltam, felvettek arra a nagynevű egyetemre, és helyén volt az eszem, amikor azt a csodálatos nőt vettem feleségül, amikor azt a zseniális tanárt választottam mentoromnak, amikor mesterkurzusra arra az egyetemre mentem, és milyen jól megláttam a lehetőséget, amikor elfogadtam azt a remek állást.” A másik felfogás képviselője mindent a véletlenek összjátékának tulajdonít: „Jaj istenem, én hihetetlenül szerencsés voltam! Egyszerűen minden egyes lépésemet véletlenül jó időben, jó helyen tettem meg.” Mindkét beállítás igaz. Én a velem történt jó dolgokat többnyire annak köszönhetem, hogy jókor jó helyen voltam – akár életre szóló társam megválasztására, akár pályafutásom, baráti és szakmai kapcsolataim alakulására gondolok –, ugyanakkor igyekeztem megragadni a kínálkozó lehetőségeket is. A szakmai és személyes jelleg életem során szétválaszthatatlanul összefonódott. A nagy gazdasági világválság, a második világháború, a McCarthyféle boszorkányüldözés, a polgárjogi mozgalom, a szexuális forradalom és a „szeretkezz, ne háborúzz” jelszava, a női egyenjogúság, a politikai korrektség jobbról és balról egyaránt érkező szélsőséges megnyilvánulásai – mind mély hatást gyakoroltak rám, bár időnként úgy éreztem, más ritmusban haladok. A ’60-as, ’70-es években rokonszenveztem az emberi potenciál mozgalommal, amely az emberek közötti „korlátok lebontására” tett erőfeszítést, de ez a szellemiség az enyészeté lett, mert jöttek a nyolcvanas évek és a „tartsuk tiszteletben a határokat”. A polgárjogok és a szólásszabadság mellett való aktív és egyértelmű elkötelezettségem miatt halálosan megfenyegettek, és „niggerimádónak” neveztek a Texas állambeli Austinban, ahol kulcsszerepet vállaltam a méltányos lakhatás törvényi szabályozásának a megteremtésében. A Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetemen a hallgatók tüntetést szerveztek ellenem, és „rasszistának” neveztek, amiért a szólásszabadság nevében lehetővé tettem, hogy Arthur Jensen kifejthesse nem alaptalanul népszerűtlen nézeteit, miszerint az emberi csoportok között kimutatható IQ-beli eltérések genetikai eredetűek. Egész életemet áthatotta a szociálpszichológia, a tudományág, amely azt vizsgálja, hogyan hatnak az egyénre és cselekedeteire a körülmények, a kortársak, a különböző kultúrák, gondolatok és elvek. A szociálpszichológia adta a kezembe azt a nagyítólencsét, amelyen keresztül megérthettem a körülöttem zajló eseményeket, megérthettem önmagamat, családomat és a kort, amelyben élek. „Hogyan lehet valakiből jó apa – tűnődtem egykor –, ha a saját apja soha nem volt mellette, sem fizikai, sem lélektani értelemben?” A pszichológiában hagyományosan a genetikai meghatározottságra vagy a kora gyerekkorban szerzett élményekre kerül a hangsúly: olyanok leszünk, mint apáink, akár tetszik, akár nem. Ezzel szemben a szociálpszichológia arra igyekszik kísérletet tenni, hogy megértsük, milyen erővel hatnak ránk kortársaink, saját élményeink, és hogyan próbáljuk meg értelmezni őket. Tizennégy évesen egészen tűrhető baseballjátékosnak számítottam, a helyi bajnokság győztes csapatának is a tagja voltam. Nem egy hétvégére emlékszem, amikor épp lakóhelyünk közelében volt meccsünk, de apám soha nem jött el megnézni, hogyan játszunk. Szerette a baseballt, de annyira nem, hogy a mi mérkőzésünkre is kijöjjön. Ez nem is igazán bántott, mert akkoriban szinte senkinek az apja nem járt ki megnézni, milyen baseballos a fia. Apaként én rettentő kíváncsi voltam rá, hogyan boldogulnak a gyerekeim a sportpályán, és ez utólagos vágyódást ébresztett bennem; életemben először gondoltam arra, milyen jó lett volna, ha apám kilátogat egyik-másik mérkőzésünkre. Én iszonyúan örültem volna neki, és azt hiszem, ő is elégedett lett volna. Sajnáltam, hogy nem így történt, de csak utólag. Mivel a szociálpszichológia a szakmám, jól tudom, hogy óvakodnunk kell attól a gyakori késztetéstől, hogy összemossuk azt, ahogyan most érzünk, azzal, ahogyan akkor éreztünk. Ennek a tudatos látásmódnak köszönhetően nem érzek semmiféle késztetést, hogy nehezteljek apámra, amiért egyetlenegy meccsemre se jött ki, és ezért utólag se hibáztatom. * A téli szemeszterben meg kellett jelölnöm, mi lesz a főtanszakom. A legszívesebben irodalmat vagy filozófiát tanultam volna, rajongtam mindkettőért. Azonban eszembe jutott apám csüggesztő helyzete a krach idején, és sejtelmem sem volt, vajon nyakunkon van-e a következő válság, ezért úgy okoskodtam, célszerűbb lenne olyan szakot választanom, amely a gyakorlatban jobban hasznosítható, olyat, amivel az egyetem elvégzése után könnyebben elhelyezkedhetem. Nem szívesen, de végül főszakomnak a közgazdaságtant választottam. Barbarával már másfél éve együtt voltunk, és kapcsolatunk kifulladó-félben volt. Az én időmben az egyetemisták néhány hónapnál tovább nem randevúzgattak: vagy szakítás, vagy eljegyzés és házasság lett a kapcsolatuk vége. Barbarával iszonyúan kedveltük egymást, de mindketten úgy éreztük, életünket nem szeretnénk örökre összekötni. Szétváltak útjaink. Az egyik délután vonzó fiatal hölggyel kávéztam, akivel szerettem volna szorosabb barátságot kötni. Hirtelen az órájára pillantott, és rádöbbent, máris elkésett az előadásról. Vele tartottam, azt remélve, hogy az előadóterem végében egymás mellett ülhetünk majd, és megfoghatom a kezét. Az előadást, amelyre a lány igyekezett, Bevezetés a pszichológiába címmel egy Abraham Maslow nevezetű fickó tartotta, aki nemrég jött a Brandeisre. Maslow történetesen a faji és etnikai előítéletek lélektani aspektusait tárgyalta. Nem csekély megdöbbenésemre olyan kérdéseket feszegetett, amelyek engem is foglalkoztattak, amikor kilencéves koromban a járdán ülve vérző orromat ápolgattam, és azon gondolkodtam, vajon miért gyűlölik ilyen rettenetesen a zsidókat az ír katolikusok. Honnan erednek az előítéleteink? Velünk születnek, vagy tanuljuk őket? Vajon lehet-e változtatni rajtuk? Ha előítéletes ember az általa ellenszenvesnek tartott csoport egy tagjával kedvező tapasztalatokat szerez, megváltozik-e az egész csoportról alkotott véleménye, vagy a kivétel erősíti a szabályt felkiáltással elintézi az ügyet? Eddig a pillanatig fogalmam sem volt róla, hogy létezik tudományterület, amely ezeket a kérdéseket vizsgálja. Lenyűgöző felismerés volt. Elengedtem a lány kezét, és bősz jegyzetelésbe fogtam. A lányt elveszítettem, de rátaláltam az igazira. Másnap közgazdaságtanról átiratkoztam pszichológiára.

        vissza