ANDAI FERENC Mint tanu szólni - Bori történet Ismerkedünk egymással. A fogolytábor, mint minden alkalmi közösség, a társadalom keresztmetszete. Van közöttünk zombori hentes, ortodox rabbi, néhány orvos, tanár és jogász. Pestiek, vidékiek; varrógépműszerész, paplankészítő, színházi kelléktáros, Váci utcai bélyegkereskedő és egy felvidéki szatócs; szegények és tehetősek; csicskások és csicskástartók. Egyetemi felvételről álmodozó ifjak, vallástudós, matematikus, festőművész, muzsikus, irodalmár; doctusok és iskolázatlanok. Ahogy a bajtársak egyre inkább összemelegednek, úgy születnek a gúnynevek: Hirschberger Waltert – fantasztikus történeteket regél – Münchhausen bárónak titulálják; az örökké élelem után szaglászó Breuer Pista pedig Pinokkió lesz, a repetakirály; Heller Zoli a „lomhos”, Szabados segédszakács a „sírásó”, a hirtelenszőke Gertler „albínó” lesz – és így tovább. Radnóti Miklós az ukrajnás Sági Emillel talicskázik tandemben. Másik két barakktárs lapátol nekik. Radnóti a „fehérek” barakkjában van, Ságival egy teremben. (Ságitól hallottam 1984-ben: Miklósé a középső priccs volt, közel az ablakhoz, az övétől jobbra.) Radnóti viharkabátján is virít az óriási sárga csillag, ledőlt a válaszfal „fehérek” és „sárgák” között. Én Rubinyi Emillel, Rubinyi Mózesnek, a híres nyelvésznek, a Magyar Pen Klub volt elnökének fiával forgatom a lapátot; Szüsz Péter és Duschinszky Feri talicskázik nekünk. Mind a négyen az ötös barakkban „lakunk”; brigádunkban Emil a legidősebb, huszonöt éves, Duschinszky és Szüsz húszéves. Amikor ebédidőben elcsendesül a csillék csörömpölése, a csákányok döngése, a tűző nap elől a közelben csörgedező Lipa patak partján keresünk menedéket, a bükkfák és sudár tölgyek árnyékában. Félmeztelenül hűsölünk és álmodozunk. Őrzőink is a közelben bóbiskolnak, ilyenkor ebédszünetben, mintha kíméletesebbek lennének, mint általában. Nagyokat hallgatunk, hiszen csak perceink vannak; körülöttünk sok hűvös érintésű büszke páfrány. Irodalomról most szó sem esik. Porcukorral meghintett tejfeles túróról álmodozunk: állig húzott térddel Buchwald-székben ülünk az Erzsébet téri kioszkban, magasba lendül a tamburmajor botja, és Strauss-keringőket muzsikál a katonazenekar. Ábrándozunk, hogy a régi hűs verandán… hűl a szilvalekvár, régi, Károlyi-kerti koncertek jutnak eszünkbe; francia, amerikai filmekről, Jean Gabinről, Danielle Darrieux-ről meg Judy Garlandról és az Ozról diskurálunk. Mint a gyerekek, „híres embert” játszunk, és a kis rabbival heccelődünk: „az ipafai papnak fapapucsa van”. Samuel Pepys jegyezte meg a naplójában: „Különös, milyen sokféleképpen beszélnek az emberek”. A fogolytáborban a közös érdeklődési kör kisebb-nagyobb csoportokat hoz össze, meghittebb barátságok is kialakulnak. A rabok felkutatják azokat, akikkel közös nyelvet találnak, akikkel megbeszélhetik benyomásaikat, akiknek kiönthetik szívüket, vallomást tehetnek, és akiktől tanácsot kérhetnek. A fiatalok, Szüsz Péter, Lőwy Pista, Duschinszky Feri, a szőke Mayer, Reiner Bandi, Rubinyi Emil úgy veszik körül Radnótit, mint Platónt a hallgatók az athéni Akadémián. A Todt-szervezettől nem kaptunk munkaruhát, a sajátunkat koptatjuk, amiben a lágerbe érkeztünk. Radnótin is a régi barna bricsesznadrág van, amit a szeneskocsiban láttam rajta, Zaječarból Borski okrug – Bor megye felé haladva. Amikor pihenőnkön körülvesszük Miklóst, már nincs meg hullámos, szőkésbarna haja, ő is nullásra nyírt kopasz, mint a többiek. Zöldesbarna szemével sejtelmes szeretettel néz ránk, fiatalokra; értelmet sugárzó magas, nyílt homloka időnként redőkbe rándul; néha bánat villan fel szemében, majd hirtelen, villanásszerű mosoly. Ábrándos, intellektuális arc; kedves, közvetlen, előzékeny – most ismerkedünk. Irodalmi „asztaltársaságunkhoz” éltesebbek is csatlakoznak; az idősebbek Radnóti korabeliek, harmincöt-negyvenévesek: Lorsi Miklós hegedűművész, Hollós Olivér jogtudor, Háy Károly László rajztanár, Junger József polihisztor, Bárdos József amatőr színikritikus és lágerorvos, Turán György, Gárdos Károly, Vajda Andor s még néhányan az ötvenes korosztályból. Priccsszomszédom, Háy Kari szénceruzát forgat kezében. Hasra fekszik a szálkás deszkán, és rajzol. Középkori lovagvárakat, sziklaormokra épített erődítményeket, páncélba öltözött lovagokat harci paripákon, daliás vitézeket és báli ruhába öltözött, parókás dámákat skiccel. Lesem fürge ujjait, ahogyan plajbászával, boszorkányos ügyességgel pamacsfelhőket, csobogó patakokat, méltóságos bástyákat varázsol vázlatfüzetébe. De leginkább kakast rajzol, büszke, peckes sarkantyúsat meg tátott csőrű tarajosat. A kakasokat, várakat, a lovagi tornákra készülődő vitézeket Kari magával hozza vázlatfüzetében a vasárnap délutáni találkozóinkra. Junger Jóska és Radnóti köré heveredünk félkörben, a ritkán működő zuhanyozó mögött, a Mlava folyóból átszorított vizecske melletti füves emelkedőn, a fogolytábor jobb oldali végében. Néhányan hátrább szorulnak a félkörből, ők a közeli vén cseresznyefa árnyékában hűsölnek. Junger bibliai történeteket mesél az egyiptomi szolgaságról és a csodálatos megszabadulásról. Zsidó kényszermunkások dolgoztak Pitom és Ramszesz városok építésén; a kizsákmányolásból és sanyargatásból csoda lett; Lorsi Miklós hegedül, hangszerét nem kobozták el a keretlegények; himihumi vacaknak tekinthették. Lorsi előbb mókásan cincogat, aztán Háy Kari felé fordul, és felcsendül a nóta: „Szól a kakas már… majd megvirrad már…” Kari kakasai már-már megelevenednek. La Fontaine meséit kedvelik a fiatalok. Lorsi után Miklós is kakas témával kezdi: hogyan tréfálta meg a kakas a rókát? A történet csattanóját nem meséli el; a fiataloknak kell kitalálniuk. Meg aztán: miért menekült a gyáva nyúl a király haragja elől? A kappanhangú Rubinyi Emil viszi el a pálmát. Miklós és a többiek verseket idéznek emlékezetből Adytól, Aranytól, József Attilától. Amikor valaki elakad, Radnóti segíti ki. Kádár Gyuri a szimbolista Kosztolányitól A szegény kis gyermek panaszaiból citál strófákat. Amikor elakadunk, mert sokszor elakadunk, együtt kínlódunk, hogy felidézzük a hiányzó szavakat, rímeket. Radnóti cigarettázik, füstkarikákat ereget; szokása szerint félrehajtott fejjel; merengve néz a vén cseresznyefa felé… Az egyik vasárnap délután „kosztolányisdit”, Esti Kornél játékát játssza a „Radnóti-kör”, vagyis barkochbázik. Radnóti tanáros hévvel tanítja a fiatalokat; az idősebbek közül néhányan ismerik a játékot, s ők is segítenek az oktatásban.

        vissza